Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-02-20 / 8. szám

tudom, hogy egy könnyen nem fog bele menni ezen „korcs-alkotásba" (sit venia!) ezen lutriba, a melyről előre látja, hogy nem az ő számjai jönnek ki. Isten velünk ! A nagyszerű gyászbanegyszerényinditvány. Nem lehet célom, hogy főkép egyházi lapban Deáknak politikai érdemét mérlegeljem, különben is olyan ez, mely, mint tudjuk, az összes mivelt nemzeteknek egyhangú méltánylatával találkozik, s lángszelleme az egész világra veti ragyogását. Arra sem az én tollam van hivatva, hogy egyházunk s közelebbről épen prot. ! egyházunk érdekében tett s hálára méltó áldott műkő- | dését rajzoljam. Művészi ecsetre vár az ő életének s s működésének megírása, mely méltó legyen a Megdicsőülthez. Nekem csak egy szerény indítványom van, melyet bátorkodom prot lelkésztársaimnak becses figyelmébe ajánlani. Ha a prot. egyház méltó kegyelettel tartozik Deák Ferencnek, fejezzük ki ezen kegyeletet külsőleg is: tartsunk emlékezetére gyászistenitiszteletet mindnyáj a n, s örökítsük meg e tényt az által is, hogy minden gyülekezet neve, mely gyászistenitiszteletet tartott, e becses lap hasábjain följegyeztessék. Hadd lássa az utókor is, hogy milyen kegyelettel voltunk nagy hazánkfia iránt, pártkülönbség nélkül. Igen is, párt k ülönbség nélkül. Hisz Deáknak egyik kiváló érdeme az is, hogy ő nem egy párté, hanem mindnyájunké, érdeme, hogy ő pártot teremtve, mégis a pártok fölé emelkedve, minden elfogulatlan hazafinak tiszteletét kivívta még életében, a talán elfogultakét pedig íme halálában, midőn ezek kénytelenek most felőle így nyilatkozni : „bizony ez ember igaz vala!" Tudom, hogy mi prot. lelkészek annak idejében többnyire jó baloldaliak voltunk, én is az voltam tiszta meggyőződésem szerint: mindamellett én részemről kicsinyes, korlátolt felfogásnak, elfogultságnak, sőt hálátlanságnak tartanám, ha Deákot, akire büszkék lehetünk, a kit nem egy idegen nemzet szeretne a magáénak vallani, ha mi, mondom, nem tisztelnénk meg őt ugy, amint ezt méltán megérdemli s nem tisztelnénk meg ő benne saját magunkat. A sallangnak, tüntetésnek és túlhajtott dicséretnek én is nagy ellensége vagyok; de itt oly egyéniséggel állunk szemközt, a kire mi nem is volnánk méltók, ha róla megfeledkeznénk. Ezenkivül én ugy gondolkodom, hogy papi befolyásunknál fogva szent k ötelességünk is megismertetni a néppel, hogy ki volt Deák Ferenc, hogy az a nép, mely őt életében talán sárral dobálta, legalább halálában tanulja ismerni és tisztelni, hogy ez által a sarat nem Deákról, mert reá, az ő tiszta jellemére ebből semmi sem ragadt, hanem a nép önmagáról tisztára lemossa. Erre Deák a legnagyobb mértékben méltó, s erre népünknek a legnagyobb mértékben szüksége van. Nagytiszt, szerkesztő ur, bizton hiszem, készséggel nyit becses lapjában e célra egy külön rovatot, melyben a hozzá beküldendő rövid jelentések után időről-időre közli az egyes gyülekezetek neveit a lelkészekéivel együtt. Jelentem tehát, hogy V á r-P a 1 o t á n, febr. 3-án mindakét prot. templom tornyában megszólaltak a harangok; febr. 13-án gyászistenitiszteletet tartott az evang. templomban alulirott; a ref. templomban pedig febr. 20-án fogja ezt tartani Kecskeméti Károly, lielv. hitv. lelkész ur. Az én imádságom nem hosszú. Im, itt következik. Népeknek istene ! szivünkbe te adád Azt a szép érzést, hogy szeressük a hazát! Jézusnak könyje hullt Jeruzsálem felett, S e köny rólad beszél óh hazaszeretet! Nem sértünk meg tehát titeket szent falak, Ha itt fohászaink hazánkért hangzanak ! Kedves nekünk hazánk, a magyarok hona, És földje drága mint az isten temploma ; E föld szült és nevelt, ez ad majd nyughelyet, S megszentelt annyi év itt minden porszemet. Áldunk oh istenünk, hogy adtad e hazát És megtartád nekünk egy ezredéven át! Nagygyá tevéd ezen maroknyi nemzetet, S a dicsó'ség reá irigyelt fényt vetett. Áldunk, hogy a midőn szép napja elborult És érte annyiunk szent vére s könyje hult : Te fénybe vontad e borzasztó éjszakát, Hozzánk leküldve a reménynek csillagát A nagy Rákócyak s Mátyások szelleme Föltámodott s oszolt a kétség éjele ; Próféták ajkai biztatták a magyart, S bölcs Józsuék fogák a zsibbadt, gyönge kart! Ah, de elhulnak ők hamar, egymás után, S nem tudjuk, hogy ki jár majd e dicsők nyomán ! Széchényi s Teleki nagy lelke megtörött, S lionán kiviil keserg Kossuth a hon fölött. Deák, a bölcs vezér koszorús sirba hult És érette egész hazára gyász borult, Őt testvér s idegen, ellenség és barát, A koldus és király siratja egyaránt. De mi nem csüggedünk óh népek istene, A mig körül-lebeg dicsőink szelleme. Nemzet, mely így temet s a gyászban így zokog, A búban összeforr s mint egy sziv, földobog, — Nemzet, amelyet ugy meghat az az erény, Mely még hunytában is ragyog a hon egén : Hiszsziik, hogy az ilyen nemzet nem veszhet el, Hiszszük, hogy az ilyen nemzetnek élni kell! Óh félre, félre hát kislelkíí csüggedés, Bár sok az akadály és az erő kevés ! De öszetartva és kitartva, lesz erőnk, Hogy multunk fényihez méltó legyen jövőnk. Ha törvény, becsület, jog s erkölcs az alap, Fölépülend ezen, óh hon, rongált falad! Az erős akarat mindig csudát mivel, S ki nem hagyja magát, isten sem hagyja el! Ne is hagyd el soha, isten e nemzetet, Boldoggá tegye ezt a hazaszeretet; Óh forraszd együvé e honnak népeit, S add ránk áldásodat az idők végéig ! SÁNTHA KÁROLY.