Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-01-02 / 1. szám

történetét tartalmazó első kötet, mely tudtunkra a tudós szerző számára a magyar tud. akadémia csarnokát is megnyitotta, és neki a philosopliiai osztályban helyett adott. Nagy okaim vannak erre. Minden korszaknak, sőt minden nemzet irodalmának vannak divatos eszméi, mondhatnám felkapott árucikkei, melyek valahol az útszélről felszedegetve, azon kor szellemének és a napirenden levő köztudalomnak áramlatain a felszínen úsznak, és melyek a mindennapias észjárás előtt minden érdemleges mérlegezés, és tudományos megvizsgálás nélkül egyáltalános kész igazságok érvényével birnak. Nevezik aztán ezt szabadelvüs égnek, felvilágosodásnak, korszerűségnek, és modern tudománynak. Minden tudománynak a korszerűség ezen Ítélőszéke előtt kell magát igazolnia, és ha ennek színeit nem vallja, és devise-jét nem hordja, volna bár a tudomány alapján, és a mélyebb vizsgálódás bizonyítékai szerint még oly igazolt, ezen bizonyítékai mellett, kegyelmet nem talál. A mennyiben az ez idő szerint hazánkban áramló közszellem, és a nagy részben felette igen felületes napi sajtó és folyóirodalom által felszínre jutott hangadó és szóvivő hatalmakat ismerem, nem merem reményleni, hogy D. ur jelen munkája érdeméhez képest méltánylást találna. Már egyelőre is „bölcsészet", minékünk nagyon ködös, légszerű, tüneményes valami. Szerintünk nincs fogantyúja, mely a reális világgal, és gyakorlati kérdéseinkkel kapcsolatba hozhatná. Elhisszük, hogy csak az angol ködös éghajlat alatt tenyészik, csak a francia spiritualismusnak, a német ideálismusának való, mi pedig gyakorlati nép vagyunk, és a magyar génius theoretikus, speculátiv elméletre, üres contemplátióra nem hajló. Es kétséget nem szenved, hogy a magyar génius még tisztultabb légkörében is b;

zonyos előítélettel van a bölcsészet iránt, mit különösen ez idő szerint a realismus ezen közmondásszerü kiváltságos korában a határozott ellenszenv mérvéig látunk fokozódva. Pedig, be ránk férne . egy kis idealismus, egy kevés „magasra vágyó gerjedelem," mely az emberi lélek emelkedettebb eszményi világából táplálkozva, egy nemzetnek erkölcsi súlyt, tetterőt, és nagyratermettséget kölcsönöz. Jaj mikor egy nemzet a humanismus magasabb eszményi világa iránt szellemi életfolyamát megszakasztva, a realismus, az anyagvilág mint egyedüli idolja előtt leborul, és mivelődési törekvésével csak utilitarius irányokat követ! Határozott meggyőződésem, hogy a kellőleg ápolt idealismus, egyszersmind a leggyakorlatiabb realismus. Az oly gazdag angol és német irodalom, kimutatás szerint terményei számát, és erkölcsi súlyát tekintve, jelenleg is tulnyomólag elméleti, bölcsészeti és theologiai természetű, s alig hiszem, hogy e nemzetek prosperitásának és gyakorlatiasságának rovására. Már most, hogy D. ur előttünk fekvő munkája, mely tárgyánál fogva philosophia, és ehez képest az eraiioq lélek legmélyebb mozzanatai, és a gondolkodás legeivon tabb kérdései körül forog, a mi, ez időszerint tulnyomólag gyakorlati észjárásunk előtt érdemleges méltánylást találna, alig merem reményleni. A másik körülmény, mely e munka ellen a felszínre jutott képzetek szerint elő véleményt képez, a munka speciális tárgya és korszaka. A közép kornak különösen patristikai fele az embert főkép istenhezi viszonyában, tehát a vallás médiumán teszi szemlélete, és megfejtése tárgyává, és igy philosophiája nagy részben theologia. Egyházi atyák, középkor, theologia ! modern felfogásunk, és divatos felvilágosodásunk képzetei szerint mindmegannyi oly kellemetlen hangzású szavak, melyek csak setétséget, vakságot, fanatismust és a legjobb esetben is üres subtilitások feletti meddő civódásnál, és theologusok zelotikus gyűlölködésénél egyebet nem jelentenek. Hiszen még komoly férfiak is, kik a szakképzettség és a tudomány nevével lépnek fel, nem restellik a valódi tudomány nevét olykép compromittálni, hogy a keresztyénség dogma kifejlés történetét, melyben pedig egy világ uj alakulás minden motivumai, és a keresztyénségnek mozgató princípiumai lüktetnek, mégis csak mint az emberi elme hallutinatióit vagy mint a szenvedélyek legönkéntesebb játékát szeretik feltüntetni. Es ezen felfogással lép szembe D. ur jelen munkájával. Hiszen az ó-kori philosephiát csak bemutathatta irodalmunkban : Socrates, Plató, Aristoteles, Cicero és Márk Aurél még mindig oly hangzású nevek, melyek előtt mai miveltségiink is tisztelettel meghajol, és melyeket a modern tudomány nem mer repudeálni; hanem Origenes, Tertullián, Athanasius, Arius, Ágoston, Pelagius, kiknek neveihez képzetünk szerint a legabsurdabb dogmai subtilitások és theologiai viták fűződnek, és kik a modern tudomány által már rég meghaladt eszmekörben mozognak; ezek egy meghaladt kornak petrificált múmiái, élettelen holtszagu csontvázai! bizony mikor D. ur bátorságot vesz magának, hogy ezeket a történet omladékai alól felkeresi, és letörli arcukról a rájuk tapadt port, és lomot és üterükre tapint, hogy érezze és éreztesse velünk azokban az emberiség élő és örök eszméinek verését; akkor a tudományhoz méltó, de korunk előítéleteihez képest nagyon nehéz feladatot tűzött ki magának. l)c ideje, hogy rátérjek magára D. urnák bemutatott munkájára. A szerző, munkája tárgyát, és a felvett korszak határát körvonalozván, az egyh. atyák bölcsészetét, mely szerinte gondolkodásával tulnyomólag vallási kérdések megoldásával foglalkozik, ugy mutatja be, mint theologiát, mint tárgyánál fogva az istenrőli tudománynyal teljesen összeeső bölcsészetet. Szerintem ezen meghatározás, ha nem téves, legalább nagyon szüle és a tartalmat egész mélyében ki nem merítő. Ép ugy mondhatta volna szerző : Az egyházi atyák bölcsé szete tulnyomólag anthropologia, az ember természetéről és lényegérőli tudomány. A patristika bölcsészete, ugy mint az a keresztyén eszme fejlés látkörében feltűnt, az embert tette szemlélete tárgyául; az embert