Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1876-01-02 / 1. szám

nem esetleges, véges, egyedi természete szerint nem külön viszonyaiban mint polgárt, vagy mint a phisikai természet egy elényésző momentumát; hanem egy általános, örök tartamú, eszmei lényegében, és önmagábani absolut érvényében. Az ó-kor képzetében, sem a keleti világnézet; sem a görög-római felfogás szerint, sem a zsidó állásponton az ember általános fogalma nem létesülhetett, hanem csak a keresztyén szellemfejlésnek a kosmos és istenrőli felfogásában juthatott el igazához, és érvényére, a kérdésben egyszersmind involválva lévén a hnmánismusnak eszméje, a keresztyénség humanitárius világtörténeti mozzanata. Az egyh. atyák bölcsészeiében, a mely theologiai kérdéseivel egyszersmind az ember egész ethikai természetét felölelve, lényegesen belenyúl az ember fogalmának képzésébe, a theologiai és anthropologiai eszmék egymásra hatásukban, mint egymás corollariumai, együttes menetben mozognak ; a dogmai vitákban mindenkor embertani és erkölcsi érdekek és momentumok is vannak; és viszont a keresztyénségnek sajátos mivelődési története nem volna érthető azon theologiai motivumok nélkül, melyek a dogmakifejlés történetében mozgató elvekként szerepelnek . Az egyh. atyák bölcsészete csakúgy anthropologia, mint theologiai Concrét példával illustrálva, más képzetet nyer az ember fogalma Ariusnak, az ó-kor dualistikas világnézete és Isten képzete körében mozgó elméletében ; és ismét mást Athausiusnak az Isten és ember lényegegységének tanában. Még azon históriai nevezetességű i betű is a liomousia, és homoiusia dogmái vitában lényeges anthropologiai érdekeket érint; míg ismét másrészről kétségtelen, hogy Augustinus és Pelagius ellentétes anthropologiai nézeteiből, amannak az emberi akarat túlbecsülésén alapuló theoriájából más-más Isten-fogalom és theologiai képzetek fejlődnek. Az egyh. atyák bölcsészete tehát ugy anthropologiai mint theologiai momentummal bir; az Istent az emberhezi, és az embert a kosmos és istenhezi viszonyában mint ethicai és szellemi lényt önmagábani absolut becse szerint teszi vizsgálata tárgyául. Ennyit D. ur munkája tartalmáról. Már most megkisértem általános, rövid vonásokban jelezni az eszmemenetet, melyet D. ur munkája az egyh. atyák bölcsészetében nyomoz, és melyek abban szerinte a mozgató fejlési elveket képezik. A pogányság — értvén ez alatt azon fejlési fokot, melyet a poganistikus világnézet képvisel, szerző szerint vagy pantheismus vagy dualismus, vagy polytheismus; lényegére nézve mindegyik formában azon világnézet , hogy a közvetlen természeti lét az isteni. Ezen világnézet álláspontján az általános világelv mint személyes lét, mint akarat, jóság , bölcseség nem lépett az ember látkörébe. A görög philosophia ezen naturalistikus állásponton túlmenve, a világelvet nyomozta, mint világrendet, mint világcélt, mint világ erőt — a folytonos levésben az egy és változhatatlan létet. Ezen ősképi világot nevezte a görög bölcsészet lógósnak, igének, gondolatnak. De az öszvekötő kapcsot az idea és a tárgyias világ közt nem tudta felfedezni, és az emberre nézve az eszményi világ ő rajta kivül eső túlnani metaphysikai eszme maradt. A zsidó világnézet a monotheismus; de az Isten a világra nézve egészen túlnani, és az emberre nézve csak az Ő önkéntes akaratnyilvánítása, és a szövetség külső viszonyában áll, és megközelithetlen dicsőségben létezik. Tehát ugy apolytheismusban mint a monotheismusban meg volt az isteninek és emberinek heterogénitása; a kettő közötti nagy űr, ós ebben a dualismusnak, a meghasonlásnak, a k< délypusztaságnak és a ki nem elégített vágynak leverő érzete — a bűntudat. A kerésztyénség betöltötte ezen űrt, midőn Krisztusban , ezen egyes , véges, elenyésző gyarlóságában és alacsonyságában , és másrészről mégis az isteni lényeg teljességében, megjelent istenemberben az emberiség tudatába és ezen istenneli egyességének teljes tudatában történetileg is belépett azon eszme, hogy az Isten, az örök lényeg, és való nem pusztán túlnani, hanem egyszersmind az ember lényegével egységet képező immanentia. Hogy az Isten emberré, az ige testté lett, ez a kereszténységnek alapi eszméje, és egyszersmind világtörténeti mozzanata, mely az Isten részéről mint véghetetlen szeretet és lebocsátkozó könyörület — az ember részéről istenneli egységének tudatában a kiengesztelés, a megváltás, az újjászületés eszméiben nyilatkozik. A keresztyénségnek ezen alapeszméjét a speculativ gondolkodás által kifejteni, a pogány és zsidó ellenkező elemek ellen megóvni és szabatosan kifejezni, és a világ tudatába juttatni ; ez volt az egyházi atyák bölcsészeiének feladata. És ez történik azon bölcsészeti cszmcharc proccssusán, mely a még pogány és a judaismus tudatában gyökerező Gnosticismusból és Uj-platonismusból kiindulva — több s kevesebb ingadozások és eltérések után végre az Athanasius és Arius, a Cyrillus és Nesztorius, az Augustinus és Pelagius neveikhez kötött vitákban az Isten transcendentiájának és mégis a világgali egylényegűségének; azlstenember istentőli különbségének, és mégis istenneli egy lényeg üségének; az ember mély esetének, és mégis a felemelkedésre és megváltásra való possibilitás á n a k tanát megállapiták. E tételekben D. ur szerint a patristika kora megoldotta feladatát. Midőn ezek folyamányakép constatálva volt, hogy az Isten, mint az egyáltalános hatóelv nemcsak transcendentális, világon túlnani dicsőségében létezik, hanem önmagát és az ő lényegét beleképezi a világba, és emberré lett, és mint önmagát tudó szellem az emberben lakik, és ennek megszentel'sén működik ; a koresztyén egyisten-tudat szükségeskép a három egységes Isten alakzatában fejtette ki magát. A három egység tana a keresztyénségnek legmélyebb és legmagasztosabb eszméje. A keresztyén speculativ gondolkodás ott culminél, mikor a pogány naturálismus és pantheimus ellen megtartotta Istennek transcendentiáját; Í zsidó merev istenegység, mint világon túlnani abstraetio ellenében 2*