Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-11-28 / 48. szám

kesedés ós áldozatkészség csak vezér legyen (a mi igaz is, esak hagyta volna másnak mondani ki a j 'len esetben) de viszont az is igaz, hogy terheink könnyítésében az állani sem idegen járulni, a mennyire teheti s a mennyire a méltányosság igényli, esak bennünk is legyen — eszély s viszont méltányosság. —y* A „Pesti Napló" nov. 18-iki esti lapjában Greguss Ágost Domanovszky Endrének közelebb megjelent „Bölcsészet történetét" ismertetvén, figyelemre méltó bevezetést ír ezen ismertetéshez. Nem árt ha lapunk t. olvasói is izleltetőül megolvasnak belőle néhány sort. „Féltudósok — így kezdi Greguss — fél vállról szokták tekinteni az igazi tudósok munkáját, főleg ha ez a munka nem hízeleg a kor uralkodó divatának. Mai nap, a természettudományok hatalmas föllendülése folytán, alaposabb természettudósok is azon félszegségbe sodródtak, hogy a természettudományon kivül egyéb tudományt nemcsak nem ismernek, hanem el sem ismernek, a gondolkodni és tanulni restelő félműveltek pedig kapva kaptak ez alkalomra, hogy mindazon föladatokat, melyeket a vallás, az erkölcs, a bölcsészet, de sőt csak a gyakran kinevetett logika s a legegyszerűbb józan ész is az embernek, mint egy szellemi világrend tagjának, célul kitűz, hogy ezen föladatokat mint terhes nyűgöt magukról könnyedén lerázzák s boszantó felelősség nélkül fussák meg pályájokot, akár az ég csillagai vagy a föld rovarai. E ledér fölfogás természetes következéseként, divattá lőn feltétlenül hódolni az anyagink és lenézni a szellemet, még pedig annál inkább, minél messzebb túleinelKedik az anyagi érdekeken. Minthogy ezt legnagyobb mértékben az istenhez forduló vallás teszi, divattá lőn a vallást, különösen a keresztyén vallást gúnyolni s általában azzal kecsegtetni az emberiséget, hogy minél elóbbre fog haladni, annál kevésbbé lesz szüksége a vallásra. Ilyen ár közepett, midőn vallásos kérdésekkel foglalkozni 1 galább is álomhüvelyezésnek látszik, némi bátorság kell ahhoz, hogy valaki a vallás, még pedig a keresztyén vallás hitelvei megállapításának történetével álljon elő. Domanovszki tanár pedig épen ezt teszi, midőn bölcsészettörténete második kötetében a patristákat fejtegeti. Hiába hozza föl a szerző, hogy a patristikát főleg azért is hitte részletesebben tárgyalandónak, mert a magyar irodalomban az még igy tüzetesen tárgyalva nem volt (Büchner-imádó féltudósaink szemében ez inkább súlyosító körölmény) ; hiába hivatkozik a vallásra mint történeti tényre, hiába látja benne — a minthogy egyebet nem is láthat — az ember egyesülését az általa áhított istennel, és hiába látja magát a keresztyénség alapeszméjét is az isteninek és emberinek egységében. Elavult szempont! kiáltanak. Minden patristika és theologia lomtárba való ! Az isteninek nincs többé értelme! S mutatja Domanovszki elmaradottságát, hogy ezt az isteninek és emberinek egységét, a patristikus bölcsészet megítélésében, még a maga álláspontjának meri vallani! Es a theologiát — horrendum dietu ! — tudománynak mondja Domanovszki. Mily sajnálatra méltó elfogultság ! Az öntudatlannak —- Hartmann bebizonyította — igen is van tudománya; de a vallásnak, bár ez valami tudatos, hogyan lehetne tudománya ? Már csak azért sem lehet, mert benne mindenütt ott lappang — az isten. Hát nem szégyenli magát Domanovszki, hogy a mai fölvilágosodott évtizedben nem átall még istenről beszélni. Vagy, ha már sehogy sem tudott letenni a vallásos kérdésekről, hát isten neki! (azaz hogy : anyag neki !) beszélt volna, természetesen csak ethnographiai szempontból, a pápuák vagy becsuánák bálványairól, vagy akár a budliisták töprengéseiről. Pogányokat dédelgetni, sőt pogány hitünck lenni, még nem bűn; de bűn, mi több, szégyen, kedvezőleg szólani ép azon vallás dogmáiról, a melynek alapján állanak, s a melynek keretében haladnak a föld kerekségének legműveltebb nemzetei. A ki a mai civilisatiót hozzá meri kapcsolni a keresztyén valláshoz, veszélyes eretnek, s az uj iskola csalhatatlan pápái unisono rá kiáltják : anathema esto !" Valóban figyelemre méltó sorok ! és ha tán epébe mártott toL'al vannak is írva, ezt megbocsáthatónak véljük hiszen az újabb időkben oly nagy, hazánk úgynevezett műveltjei részéről a vallás s a theologia iránti hidegség, gyűlölettel párosúlt megvetés, hogy biz az néha a galamb epéjét is felforralja, tí valóban ideje volna, hogy nálunk is, ha már fél tudósok nem is, de legalább azok, kik magukat bölcsészeknek tartják, kissé bölcsebben vélekednének a vallásról, s különösen a ker. vallásról, s a theologiai tudományokról, mint ez nálunk mostanában tapasztalható volt. A világi irodalmat átlengő vallástalanság sivatagján kedves oázként tűnnek fél Gregussnak fentebb idézett sorai. Jól esik olvasnunk, hogy Greguss mily éles gú! nyorral kél ki azok ellen, kik a patristikát és theologiát lomtárba valónak tekintik, kik elszörnyűködnek, ha valaki a theologiát tudománynak mondja, kik szégyennek tartják, ha valak' kedvezőleg szól ép azon vallás dogj máiról, melynek keretében a világ legműveltebb nemzej tei haladnak stb. Es ezt annál jobban esik olvasnunk, ' mert azon Greguss tollából erednek, ki ellen ezelőtt négy-i öt évvel midőn a prot. theologiának a pesti egyetembe való bevitelének ügye felmerült, e lapok szerkosztőjének erősen kellett harcolnia, Greguss levén épen egyik vezére azon j egyetemi tanáripártnak, mely tagadta, hogy a theologia tudomány, hogy annak a tudományegyetemen helye van. Ez valóban kedvező jel; talán fordulópont kezd beállni hazánk értelmiségének gondolkodásmódjában, szellemében talán lesznek számosan, kik nem szégyenlendik consilia in nielius mutare, és ezen jobb meggyőződésüket országvilág előtt kifejezni. — Domanovszky idézett munkájáról mely Greguss ezen confessori nyilatkozatára alkalmat szolgáltatott, — lapunkban tüzetesen más alkalommal szólandunk. * A bukaresti magyar ref. egyház uj lelk&ze, Gyárfás Albert a mult hó 17-én iktattatott be a hivata-