Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-01-31 / 5. szám

De eszét megtagadó protestáns! azonkívül, hogy eredetét megbélyegzi, miután az egész protestántismus mindenestül az öntudatra ébredt észnek első erőkisérletei folytán jött létre, túlfelől vallását minden természetes vódeszközótől fosztja meg, amiért is ügy fogjon mai nap akárki is oly munkához, mint az Önöké, ha egy S t a h 1 vagy Gr u i z o t eszével ós dialekticájával birván, bizhatik erejében, hogy álláspontja félszegsógét fedezni képes lesz. Tapasztalat szerint még azon esetben is többnyire ott végződik a hamis játék, hogy mint Newman, Manning ós Florencour t-tal történt, az olyan felemás protestáns utoljára is a csuklyát veszi fel, ós az egyedül üdvözitő egyházban keres ós talál menhelyet. Ami évek óta az orthodox Angliában történik, most ejtett állitásom mellett a legszólóbb tanúbizonyság. Ott odáig jutott a dolog, hogy ma már uton útfélen fennen hirdetik, hogy gentleman nem is lehet más mint csak pápista. Nem kerülte el figyelmemet, hogy Önök épen azon tekintetben képzelik magokat a XVI. századbeli nagy reformátorokkal egyező állásponton ós nézeten lenni, hogy csakugyan auctoritásra alapítják hitöket, csakhogy az auctoritást nem az egyházra, hanem a szentírásra ruházzák, amiért is kiválólag „evangyóliomi elvüeka

-nek kívánnak címeztetni. Helyes, igen helyes; csak az a baj, hogy itt meg, ha közelebbről megtekintjük a dolgot, aligha nem idomtalan cethal kerekedik ki Önök theologiai felhőiből. Mert lássák az urak. Mikor az ember auctoritást mond, egyszersmind kijelenti, hogy az auctoritásnak alávetett egyén annak föltótlen engedelmességgel tartozik, ahol semmi okoskodásnak, semmi alkunak nincs helye, máskülönben az auctoritás azonnal megszűnik auctoritás lenni. Tisztán belátták ezt a protestáns hitvallások irói, s azért midőn az egyház auctoritását megsemmisítették, siettek annak helyébe a szentírás tekintélyét tenni ós akképen hirdetni, hogy arról külön hitcikket alkotván, azt a confessiók legelejére tették? jelezvén már ezáltal is, hogy a szentírás hitüknek kiinduló pontja és egyedüli forrása. Tudván pedig azt, hogy a tekintély a maga rendeltetésének csak ugy és akkor felelhet meg, ha absolut hatalommal rendelkezik, nem is késtek e hitcikkeket ugy formulázni, hogy az irás szavának a föltétlen engedelmességet biztosítják. Ehhez képest az ó ós újszövetségi könyvek szent gyűjteményéről nem azt tanították, hogy az tartalmazza az Isten igéjét, amikor aztán pontosan ki kellett volna jelölniök, mely részek képezik ez isteni tartalmat, ós melyek ennek csak külső, emberalkotta burokját, amit nem tettek; hanem azt tanították, hogy a szentírás mindenestül Isten igéje, melynek a próféták és apostolok csak hirdetői, följegyzői voltak (Conf. helv. I. c. 1. Scriptura canonica, verbum Dei Sp. S. traditum et per prophetas apostolosque mundo propositum etc. Conf. helv. II. c. 1. Credimus S. S. canonicas s. s. prophetarum et App. utriusque Test. ipsum verum esse verbum Dei etc.). 3

) Következetesen gondolkozva nem is hihettek másképen, s kénytelenek voltak a bibliát oly totum homogeneumnak kijelenteni, melynek isten a szerzője, miután máskülönben, a mint Quenstádt (Systema. Lipcse 1715, 136. 1.) helyesen megjegyzi: „Sí in libris canonicis aliqua humano more et industria, non inspiratione spiritus sancti essent scripta, periclitaretur scripturae auctoritas. Sí enim unicus versiculus cessante iinmediato spiritus sancti influxu conscriptus est, pronitum erit Satanae, idein de toto capite, de integro libro, de imiverso denique codice bibliáé excipere." Ez alapon aztán tovább építve önként következett, hogy a bibliának, mint Isten müvének, birnia kell azon tökéletes tulajdonokkal, melyek szükségesek, hogy a maga erejéből jóra ós igazra egyáltalában tehetetlen emberiséget a maga 3) Megjegyzem, hogy H e p p e H. (Dogmatik der ev. reformirten Kirche. 1861.), Gasz W. (Geschichte der prot. Dogmatik. 1854) és Holtzmann H. Gy. (Kanon und Tradition. 1859) idevágó fejtegetéseit és azon nézetüket, bogy a sz. irás és isten igéjének azonosítása későbbi, a konfessiok korabeli fejlemény, és hogy a reformátorok különbséget tettek sz. irás és isten igéje között, — e nézetet, mondom, én is ismerem ; de azt is tudom, hogy ama tudósok a reformátorok látkörébe nem is eshetett alapokon kifejlett mai nézetünket, miszerint a szentírás csak tartalmazza isten igéjét, de nem az egész sz. irás isten igéje, a reformátorok irataiból, azért kívánták minden áron kibetűzhetni, hogy így az azokkal való egyezésüket bebizonyítsák, de legfölebb is annyit tudtak bebizonyítani, hogy pl. Kálvin az isten igéjét tágabb körű magasb fogalomnak tartotta, mint a szentírás, mert hiszen a sz. irás létrejötte előtt is „sok rendben és sokképen szólott Isten az atyáknak stb."; de ebből csak a következik, hogy Kálvin az isten igéjét nem tarthatta mindenestül az írással identicusnak, de nem az, hogy az irást, mint alárendelt fogalmat merő isten igéjének nem tartotta volna. B. M. 9*