Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-10-17 / 42. szám

Azzal szokás igy beszélni, a ki valami csint tett. Ilyen szópert, Istennel inditni nem tanácsos. Szerző a következő huszonhat szép strófában se tudja ióvátenni elkövetett hibáját. 2. Egyetlen gyér m e k h a 1 á 1 a a 1 k a 1-m á v a 1. Jaj ! nincsen a gyermek ! és én hova legyek ? A sirba utána, majdan sirva megyek. Ne szakadjatok rám azért halmok, hegyek! Ne ám, ha a szerző ugy akarná vagy mondaná is, következik tizennégy sor keserves panasz, mintegy tizennégy águ ostor, melynek mindegyik csapása alatt, feljajdul a bánatos apa, utána ismét apróbb darabokba tépett panasz; majd ismét magának szélesebb medret mosó siralom. Hanem aztán akaratom ellenére is mosolyognom kellett, a következő feljajduláson : Szánom es epedek, testére borulok, S zokogásim közben, szakadnak a burok. Könnyen azt a kérdést tehetné valaki : de hát melyik hur szakadt el rajta, zokogása közben ? Nem jó a húrokat túlfeszitni. A nézletesnél nézletesebb még a pornép, a polgártársak között ritkán tel j esi thet.0 az, a mit az apa szájába ad „megcsókolom azért mind — portetemidet" ez a vonás azért van elébe húzva, mintha maga a sirató is gondolkoznék, valyon kimondja-e, vagy ha kimondja, miként mondja ki ? A csók, nem való búcsúztatóba, kivált nem igy: minden részedet, kár volt utána nem tenni, mit sokszor hallunk pórnyolven, megcsókolom még a kis körmödet is. A mi ezután következik végeslen végig, nem egyéb mint kedelyünkre viszásan ható sülyedés és elmélkedés. Félünk a tengeri betegségtől. Fiam ! koporsódhoz sok ne'p gyűl, S én állok tántorgás nélkül. . . Nagyon szép ! kivált faluhelyen a délutáni temetéseknél. . . A berekesztésben állomások vannak szép virágosán feldiszitve, mint az Urnapi körjáratoknál, „kivisznek udvaromból", „már elérjük a temetőt", letettek sirod szélére" , „dobognak a hantok" , „koporsódból még látszik egy darabka", „szinig van már sirod terítve." Ezek a szakgatott helyek megannyi statiók, a kálváriához vezető kinos uton. Szegény apa! hogy görnyed a kereszt alatt ? Meg-megállit mindegyik statiónál, mondani akarna valamit, valami nagyon szépet; de a hang torkán akad. . . 3. Hirtelen halálu leány koporsójánál. Jószagú virágot, rezes orrú embert láttam, de hirtelen halál ú leányt nem. . . A leány, kit épen meg nem történhetett esketése napján temettek, elmondja nekünk, hogy mit beszélnek félálmosan, éjféltájban azok a csillagok, melyek beszélnek a világnyelvén ; olvas előttünk ama ragyogó kékkönyv lapjairól, melynek irása kimegyen mind a világvégén Zsolt. 19. Ezt súgják le a csillagok : Apák, anyák ne sírjatok. Bizony Gábor lantos, nem csoda, hogy menyasszonyod olyan keveset tudott mondani a csillagok könyvéből: nagyon távol esnek ők földünktől. A hold arcának ötven kilométer magasságú jéghegyei csak akkoráknak látszanak, mint a te arcod, vagy, akár az én arcom himlőhelyei, és mikor ott a kőbányák aknái, vagy Ukhacius ágyúi eldurrannak, még csak neszük se hallik földünkre. Hát azt ki hallaná meg, hogy mit kotyog a fiastyuk vagy hol zökög a göncölszekere? Azonban, a költőnek szabad ez is. Az ember megbeszélteti a virágokat is ha van nyelve a virágnak, miért ne lehetne a csillagoknak ? Ha a virágillat nem egyéb virágimánál, mit ember nem hall, de ért ; miért ne lehetnének a csillagsugárok szinte ugy remegő húrjai a magasabb szellemi hangoknak ? Mert bármit mondjanak is Buchnerék, azért van ám szellem, vannak szellemek. A csillagos égnek seregei ott fent Tündöklő fényükkel dicsérik az Istent ! Csak verd, verd el nekünk Gábor barátunk máskor is a csillagok nótáját, te ismered kótáját. 4. Egy a Dráva vizébe fult és odaveszett tizenhat éves ifjú emléke. Lantos köl tönk, mint a sirály ugy lebeg a Dráva vizének hullámai felett, mintha valamit keresne. Szárnya szélével meg-megérinti a viz tükrét. Felemelkedik, ismét visszaszáll sirva, és megüti most már mind a két szárnyával a hallgató hullámokat, mintha vallatni akarná Őket: Hova tettétek? Habok ! adjátok vissza ! Hullám ! add elé testét. Nem találván sehol, magában búsongva találgatja, hogy hol lehet ? Es ez a töpreugő találgatás, oly szép, oly megragadó, hogyha maga nem mondaná, alig hinném, hogy maga irta. Tán az ég magasságából Mennyei dalt hallgatott, Es az alatt önfeledten Átölelték a babok ? A végzet liivó angyala Csónakázott körüle A mint elragadtatva az Égi dalnak örüle . . . Még szebb, még búsabb, mikor megtérve a hasztalan keresésből, kér mindenkit, a kivel úton útfélen találkozik, hogy az eltévedt ifjú hulláját ne bántsák, ha valahol megtalálják, vessenek rá földet, temessék el. Megkéri a drávaparti árva füzeket: Partok, partok ! . . , Fogjátok fel, Árva fűz ! nyúlj utána S ha este van ... — Hűvös, árnyas Pázsitot adj alája. Ennél csak Petőfinek tóparti szomorú fűzfája lehetett szebb. — Megkéri a- jó halászokat , a szép halászleányt : Szép halász lány ! . . lélekben szép Virágot hints fejére ; Beiszapolt halvány arcát Mosogasd meg fejérre . . . Adj rá mosott fejér ruhát ... stb.