Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-10-17 / 42. szám

dolog annál, mint valamit irni olyan valamiről, a mi nincs. Nem találkozott senki, ki magyar nyelven párját irta volna, például Klopstock messiássának, a hajdankor gyöngyei német gyöngyök, az elveszett paradicsomot nem keresi senki ; az ujabb Kannengieserek, Spitták lélekidéző lantja, magyar hangokat nem ad soha; nincs a ki indulna V i g n é Alfréd, vagy Lamartin után, az isteni szenvedő verejtékeit felszedni a Gecsemáné kertben. Albertini énekeit rég belepte a por. Mindszenti Gedeon, a maga nemében egy egyetlenegy magyar lyráját, melynek húrjai az elhasadozott szentkárpit foszlányaiból vannak sodorva, ezt a lyrát feldöntötte, földhözverte korunk cigány cimbalma, mely a gyantát igen, de a tömjént sehogy se tűrheti. Nincs pedig nagyobb igazságtalanság, mint ezért a tömjén illatért megtagadni Mindszentitől a géniuszt, megtagadni, vagy elfújni azt az izzót, melyet angyal vett el az oltán ól, hogy vele ajkait megillesse. Jutott ebből az izzószénből egy darabka Börzölinek is, melynek hamvát lefúva, a belőle kipattanó szikra sok helyen, meglepő szép, kár, hogy a modern anyagi költészetnek minden szépsége, és épen ezekben a szépségekben rejlő minden bűne, átragadt reá is. Nem volt szándékom a corpus delictit, vagy a modern anyagi költészet kebelbűneit bántani; de Gábor barátunk belehozott akaratom ellenére. Elmondom a mit tudok, nagyitás nélkül. Két hatalmas elem, két arkangyal küzd egymással a tizenkilencedik század vívmányai, rablott kincsei felett. Egyfelől a tudomány kincsei fölött küzd az empirismus az idealismussal : másfelől a transcendens, és igy magának a költészetnek is minden kincsei felett, küzd a classika, az uj romantikával, vagyis a magas az alacsonynyal, az eszményi a kézzelfoghatóval, küzd mondom minden fegyvereivel. A classicismus, régi kincseit takargatva, sülyed, a fenékre száll, sülyed mint a hajó, mely egykoron Peru kincseit hozta nyugatról. Meglehet, valamikor a huszadik, vagy huszonötödik században, búvárok kutatandják a mélységben. Korunk a elassikusokat már nem, vagy alig ismeri. A magyar classikus költészet rövid korszakát bezárta Bersenyi és Kölesei, a kik utánuk érkeztek, érkeztek mind, vagy Vörösmarti Tündéjén, vagy Petőfi szamarán nyargalva . ... csakhogy azt a szamarat, csak Petőfi tudta megülni, a többit Kertbenivei együtt lehányta mind. Modern anyagi költészetüuk a classicismus helyett, az épen nekivaló empirismust negélyezi, többé nem tartja fáradságra érdemesnek még a kétértelműséget se, nála minden kézzelfogható, nem szeret, nem xitál, nem bán semmit, kibékül mindennel, csak Istennel, és a vallással nem. . . Nagy figyelmet érdemlő az a körülmény : hogy mióta ez a két elem odahagyta költészetünket, azóta elvesztette eszményiségét, elvesztette ragyogását, és lett belőle, délibáb hőssé, kinek már földi hazája sincs. Véleményem szerént ami lantosunknak is ebben rejlik főhibája, nem tehetünk róla, főszépsége ... az a nézletesség, az az anyagiasság, mely hasonlít az angol lapos koporsókhoz, melyek orrig érnek; sokhelyen feltűnő, akarjuk ne akarjuk, sok helyen bele kell törülköznünk a szemfödél sarkába, boncolnunk kell a hullát. Es a mi legkülönösebb, Gábor barátunk mindezt oly ügyetlen ügyességgel teszi, hogy utána kell csinálnunk, utána kell ásitnunk. Ilyenkor jó, hogy nem látjuk magunkat. Többek között az 55. lapon : Ja j dalára felsír a kis magzat Kit a fonnyadt emlőre igazgat. S könye csordul, felzokog, mert érzi, Hogy kisdedje . . . emlőjéből . . . vért szí . . ! ha ugy volna is, le kellene takarnunk a szoptató szegény anyát. Nem tehetek egyebet, hanem hogy mindennemű bírálat helyett egy mesét idézzek Ovid, metamorph. V. könyvéből. A mese ez : Helikonhegy tetején Apolló meglátogatja a musákat, fogadja a fénylő arcú Uránia, isznak együtt mint a fürdő vendégek, Kasztália forrásából. A napi újdonságokra térve, elbeszéllik a musák Apollónak lesütött szemmel, hogy miként jártak Pyreneusz zsarnokkal Ez a zsarnok az ömlő zápor elől becsalta őket Irablóvárába, a kapukat rájuk zárva, élni akart a várúr jogaival 5 de a músák szárnyra keltek, és ott hagyták a faképnél, elröpültek mint a vadgalambok. Pyreneusz, karjait kitárva utánuk akart röpülni, de hogy járt ? Ipse, secuturo similis, stetit arduus aree Quaque via est nobis; erit et mihi! dixit eadem Seque jacit vecors, e summae culmine turris Et cadit in vultus, discussitque ossibus, oris Tündit hu mu m moriens. Vigyázzunk ! a músákat erőszakolni nem lehet, azok szárnyra kelnek, és elröpülnek, a músák nem kéj leányok, utánok röpülni akarva ugy ne járjunk, mint járt Pyreeneusz Tundimus humum, azaz földszint tenyereljünk: Non est Deus in nobis agitante frigescimus illo. És elég ennyi. Önhitegetés, önámitás nélkül irom, hogy tudnék egy egész nagy bíráló kötetet írni, külön szedegetve ezekről a tárgyakról; eltudnám nyújtani egy egész nagy lepénynyé, mint Walter Scot bírálója ezt az irodalmi cipót. . . A veszett szájpadlású és inyii kor nem lakik jól tizenhat tál ételből, az egészséges ember jóllakik egyből. Lássunk hozzá az ismertetéshez. 1. Tizenöt éves leány koporsójánál. „Mi t m Íveltél erős Isten, e szegény leánynyal.?" Ez magyarul van, hanem mondjuk csak más nyelven, mondjuk latinul igy: Quid commisisti forte Deus? Vagy mondjuk németül: Was hast du angestellt? vagy kérdjük a gyermektől igy : mit csináltál a kalapoddal ? akkor veszszük észre, hogy szerző túlmarkolt a lant húrjain és empirikus accordot fogott. Ezt a kérdéstismétli hatszor egymásután, és Istennek hatszor egymás után kell magát mentegetnie.