Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-10-10 / 41. szám

hétről-hétre. A következő számok egyikében (36. sz.) olvasom: „erős meggyőződésünk, hogy a hit ál­tal üdvözölünk, egy e d ül (aláhúzva ezen szó „egye­dül") és a ki ezen alapot elhagyja, tettleg megszűnt ezen egyház tagja lenni." Tehát Zwingli, Melanchton és velők s utánuk oly sok ezer igaz protestánsok utólagosan excommunikáltatnak az egyházból. Majd ismét a következő számban kimondatik, hogy „a legkisebb társulat sem állhat fenn alapszabály nélkül, felekezeteknél ily alapszabály a confessio dogma"; s közvetlenül utána hangzik a panasz, hogy „vallá­sos hitelveinket felekezetünk keblében levők támad­ják meg." Valóban hallatlan impertinentia, mintha Luther, Zwingli, Dévay, Spén-r, nem ugyan feleke­zet kebelében levők, sőt annak lelkészei, tanárai let­tek volna, melynek hitelvei ellen harcot inditottak. De hiszen miért gondolna a cikkíró avagy a cikk kiadója a szellem ezen szabad harcosaira ? Kimentek azok ő előttük a divatból, nekik olyan elv- s ügy­társak kellenek, kik, irint az oct. 1-ji számból ol­vasom, egyházkerületileg elhatározzák, hogy „kerü­letükben a protestáns-egylet tagja, vagyis az olyan, ki a valláserkölcsi élet megújítására törekszik, sem- : minemű hivatalt nem viselhet, s a más kerületekből | jövő egyházi hivatalnokok a symbolikus könyvek alá­írására, s azon bevallásra, hogy a prot. egyletnek í nem tagjai szoritassanak." Nekik oly kebelbarátok ! kellenek, kik át meg át vannak hatva az egység azon érzetétől, mely a pápístaságban nyilatkozik, s kik a katholikus polemikus írókkal egészen öszhangzólag j minden önálló gondolkodású egyénre, avagy szabad irányú pártra reá olvassák Seneca ezen szavait: „Vi­tia dissident" (1. Evang. 1. 40. sz) Dissident? Te­hát ha Luther, Zwingli, Kálvin egymástól avagy ha XVI. század szabad gondolkodású theologusai a XlX-ik század theologusaitól különböznek, már az mindjárt bűn önök előtt? Hadd mondogassák az afféléket a Bellárminok s jezsuita utódai, de ne emlegesse egy oly lap, mely címén ezen magasztos szavakat viseli „evangeliomi protestáns." Ily áron nem óhajtom a bókét. Ily elvekkel nem óhajtom, hogy szövetségre lépjenek valaha azok, kik magukat a reformátorok hü utódainak s a szabad i protestántismus igaz harcosaiként tekintik. Folytassák önök a harcot; küzdjenek azzal a • kitartással melylyel eddig küzdöttek, s áldás kisó­rendi lépteiket, a mint eddigelé áldás kisérte, ós m nt Mózes veszszejónek ütésére élővíz fakadt a ko­pár kősziklából, ugy nálunk is a szabad eszmók va­rázserejének hatása alatt uj élet, mozgás, tevékenység fakadt ott, hol ezelőtt puszta, sivár, s élettelen vala minden. Uj élet, igen, s ez az voltakép, a miért én tollat fogtam, erről akarok ón önöknek egy pár szót szólani, mert a kik a harc közepette áll­nak s küzdenek, azok talán nem is látják tisztán küzdelmeik eredményét, legalább oly tisztán nem, mint én, ki távol visszavonultságomból vizsgálom a harcot s annak eredményét. t. (Vége köv.) TAK C Könyvismertetés. Az evangeliomi csodák, tekintettel az 6- és uj-testamentumi összes csodákra. Történelmi bírálati tanulmány. Irta Sí­mén Domokos, a bibliamagyarázat rendes tanára. Ko­lozsvárt, Kiadja Stein János. 1875. 164 l. Ára 1 frt. (Folytatás) A második szakasz címe : „A csodák megfejtése," és szól először : a feltétlen csodákról és másodszor : a bá­mulás csodáiról. Amit szerző e két fejezetben elmond, a könyvnek legsikerültebb, legszebb részleteit képezi; miután ugyan­is az elébbi szakaszban kimutatta a csoda történelmi fej­lődését, most annak helyét a szellem benső fejlődési pro­cessusában jelöli ki, és kifejti, hogy a keresztyén vallás­ban képződött világnézet a csoda lehetőségét szükségkép megszünteti, minélfogva a csodát, mint a természet rend­jét megszakitó történt tényt a következetesen gondolkozó keresztyén el nem ismerheti. Ezzel azonban nem az ál­líttatik, hogy eszerint nem lehet őszinte csodahit, mert a csoda nem annyira a tényben, mint a tény felfogásá­ban gyökerezik. „Miként a vallás lényegére és szellemére, mondja szerző, ugy a csodákra nézve is egészen uj világnézetet hozott létre a ker. vallás. Ugyanis a ker. vallás Isten­nek addigi egyoldalú felfogását tökéletesítette . . . Istent nemcsak hatalmas lénynek, hanem szeretetnek is taní­totta, akinél a szeretet és akarat, a szabadság és szük­ségesség egymással nem ellenkezhetnek. S midőn igy Istennek minden tulajdonára világot derített, evvel azt is kimondotta, hogy Isten szeretetével és végetlen böl­cseségével a világot nem szeszély szerint, hanem szilárd 63*

Next

/
Oldalképek
Tartalom