Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-09-19 / 38. szám

A keresztyénség modern ellenségei. (Folytatás.) Nézzük még tovább néhány pontban Hartmann okoskodását. A vallásnak nagy fontosságát a kedélyvilágra vonatkozólag nem tagadja Hartmann sem, sőt elismeri, hogy ez egy főeszköz a népnek egy ideális világnézetre nevelése körül. „Minden eszményi — mondja Hartmann — s a kedély minden odaadása az eszményinek, a népre nézve a vallásban ölt alakot; ez egyedül az, mi folyton szemei előtt tartja azon intést, hogy van valami magasabb is, mint enni, inni és párosulni ; hogy ezen érzéki világ nem az utolsó, hanem csak látszata az örökkévalónak, érzékfelettinek, eszményinek, melynek árnyát itt csak ködben nézzük. Ezen tudatot — bárha csak homályos sejtelem is— a nyers nép egyszerű kedélyében ébren tartani, közös föladata minden vallásnak, mely a nyers természeti vallás primitív kezdetlegességén felül emelkedett." *) Ugyan ő Straussnak könnyelmű, vallástgunyoló modorát elitéli ; s agyafúrtság és trivialitással bélyegzi meg az optimismus modern bajnokát. A ker. vallásról azonban ő is azt állitja, hogy ez örökölt confessiók alakjában magát már túlélte s állása tarthatatlan lett. A felbomlás jeleit főkép a reformatio óta látja terjedésben, ugy, hogy most már csak c kettő , között lehet választás: vagy az ész feláldozása a római járom előtt, vagy pedig a pessimista világnézet elfogadása. O is akar vallást, de szerinte a jövő vallása csak pantheismus, vagyis személytelen immanens monotheismus lehet. Más szóval ő az ind vallásrendszerből vett elemekkel, a budha-féle pessimismussal, s a bralimaismusra emlékeztető pantheismussal akarja betölteni azon hézagot, melyet a szétfoszló ker. világnézet az eiiiberiség keblében viszahagy. Hartmannak metaphisikai öntudatlanja öntudatlan akaratból és öntudatlan képzetből áll, mint ilyen teremtette e világot, s szülte agyvelő rendszerünkben az öntudatot, hogy ez folyton emelkedve, s akaratunk hiu vergődését a boldogság után belátva, az életszeretetnek s ezzel együtt e nyomorult világi létnek is véget vessen. A vak akarat e világon sok viszásságot támasztott, s mindez csak öntudatunk kifej lése által tehető jóvá, a mennyiben ugyanis ennek ébredése folytán, a positiv boldogságról mint illusióról letéve, a fájdalomment egykedvűséget megszokjuk s aztán örök nyugalomba a Nirvanába tértink. Ezen elméletből levont következtetések éles ellerimondásokba bonyolitják Hartmannt önmagával. Szerinte az absolut öntudatlan a maga ideáival beolvadt e létező világba. Ha ezen tételt elfogadjuk, akkor, hogy lehet kárhoztatni e világot ; hisz ez csak amaz örök ideák megvalósulása V Ez esetben nem lehet szó innét tovább emelkedésről, sőt érthetlen balgaság ez élettől megszabadulni törekvő minden vágy. Ha itt van az isten e világba átalakulva, ugy csak üdv lehet annak tagjaiul tudhatni magunkat; az elszakadás e világtól egyszersmind elszakadás lenne istentől, s ugy még óhajtása is vallástalan, sőt istentelen. Hartmann értelmében a világ istennek, az absolut öntudatlannak alakzata ; ekkor azonban ellenmondás azon állítás, hogy az egyed e világban istentől elszakítva van s azért boldogtalan; értelem vesztett az oly nézet, mely szerint mi csak elcnyészésünk által, midőn ugyanis elvesztjük ez isten-világot ; egyesülendünk istennel. Ha csak e világot elhagyva jut az ember istenhez — mondja Hartmannak egy bírálója — akkor nem igaz, hogy isten e világban immanens. De ha isten sem e világban, sem ezenkívül nincs, akkor egyátalán nincs, s az ily tannak neve atheismus. *) Más szóval: ha mi az eszményit e világban csak mintegy ködben látjuk, s az innét elválás, azaz akaratunk s öntudatunk megsemmisülése sem juttathat annak tisztább felfogására, ez esetben céltalanul beszél Hartmann a vallásról; ennek itt semmi hivatása, semmi jogosultsága nincs. Hartmann vallás- s világnézete tarthatatlan, neki vagy Strauss eudaimonismusához kell hajolni; s az életteljesség szemlélete s élvezésében találva egyedül az üdvöt, a vallást egyszerűen félre vetni, vagy pedig el kell fogadnia a theismust, mely egy világalkotó, igazgató s önmagát tudó szellemről tanit, kihez a halál után egy uj élet folytatásával közelebb juthatunk. Hartmann visszautasítja a theismust, nem akar a világ mellett egy önmagát tudó absolut lényt elfogadni, mert ez szerinte dualismus. Itt ismét jogosan vethető szemére, hogy, hisz az ő végelve is amaz álmadozó világszellem, bárha alacsony fokon is, mégis bir subjectivitással. Es ugyanerre vonatkozólag nehezen fog kielégítő feleletet adhatni ezen kérdésre : hogy lehet az, hogy ezen absolut szellem mindenről tud s a mellett öntudatlan V Ha alapos továbbá azon feltevés, hogy az öntudat a lét magasb foka, akkor Hartmann értelmében az ember tökéletesebb lény az absolut öntudatlan szellemnél, az isten nél. Igy pedig a viszony az Öntudatlan s tökéletlenebb teremtő és az öntudatos s tökéletesb teremtmény között semmivel sem észszerűbb, érthetőbb, mint a dualismussal vádolt ker. vallás tana, mely azon tételből indulva ki, hogy nem lehet tudás, mely egyszersmind önmagáról is ne. tudna, azt hirdeti, hogy az isten, a világ ismerője egyszersmind egy önmagát tudó, ismerő hatalom. *) Die Selbst. z. d. Chr. 1874. S. 2. *) Die relig. Fr. wid. Hartm. Joli. Huber 37. 1.