Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-09-12 / 37. szám

tanitó hitével ? Valyon Strauss tana, mely csak le a földre vonz s a sirban örök enyészetet mutat, teszi elviselhetőbbekké az élet bajait, s szerezhet bensőbb megnyugvást az élet ezernyi bántó ellentétei közt, vagy Krisztus evangelioma, mely a nehéz napokban egy gondviselő isten szeretetével bátorit, s a veszteség sajgó sebeit, a mult s jelen bántalmait egy szebb jövő reményével gyógyitgatja ? Valyon Strauss tana, képesebb-e az emberi fejlődés biztosítására, midőn csak az egyéni önzés s érzékiségnek hízeleg, vagy pedig a ker. vallás, mely szeretetet, kölcsönös türelmet hirdet s ez által az erők békés egyesülését elősegíti ? A válasz mind e kérdésre meg ismét csak Strauss ellen, s a ker. világnézet magasztos iránya mellett bizonyít. Azon állítás ellenében, hogy a keresztyénség nem méltányolja a honszeretetet, magára a vallás alapitóra, Jézusra utalunk, ki a fájdalom keserű könyüit hullatja hazájának közelgő bukása felett. E könyeket a valódi mély honszeretet fakasztotta; s joggal mondhatjuk, hogy mindaz, ki hazája iránt melegen érezni nem tud, megtagadja a hónát sirató Megváltót. Strauss kapcsolatban azon állításával, hogy a polgárerények nem találnak ápolóra a ker. vallásban, kimondja, hogy ez rontja le ép ennek folytán az egyes népekben az államalkotás és fentartás képességét. Magának a bibliának érthető szavaival szemben e vád is csak üres ráfogás. Jézus maga int igy : „Adjátok meg a császárnak a mi a császáré!" s ez határzott utasítás az államfő iránti kötelességek hu lerovására. A szt. irás hirdeti, hogy „a felső hatalmasság istentől vagyon." Ugyan ez engedelmességre is tanítja híveit a felsőbb méltóságba helyezettek iránt s igy inti őket: „Az istent féljétek, a királyt tiszteljétek !" És pedig a kormány iránti tisztelet, a törvény előtti engedelmesség mellőzhetlen támaszai az államnak. Hogy a polgári életrevalóság erényei, a lelkesedés, a vitézség is meg egyeztethetők a vallásossággal, erre nézve adjon választ maga a történet. A keresztyénség háromszázadon át volt ellenszenv s üldözés tárgya a római birodalomban. Mivel vívta ki végül is az elismerést a hatalmas ellenfél részéről ? Bizonyára nem erőszakkal. Elismerjük, hogy Róma, melyben a vallás is csak államintézmény volt, jogát gyakorolta, mikor a jelentkező keresztyénségre először kételkedve tekintett. Kóma visszautasította, sőt üldözte a terjedő felekezetet, mivel azt hitte, hogy transcendens iránya az állami lét alapjait szétdulással fenyegeti. A ker. vallásnak évszázadokon át kellett tanúságot tennie arról, hogy mig hivei körében az erkölcsiséget gyámolítja, azokat egyszersmind a felsőség s hazai törvények iránti tiszteletre tanítja. Be kellett bizonyitni, hogy tagjai buzgó vallásosságuk mellett igen is munkás, életrevaló polgárok, hű alattvalók, s ha kell lelkesült honvédok, és hogy igy a vallás nem üldözi, sőt éleszti mindazon nemes érzelmeket s törekvéseket, melyek szükségesek egy népben, hogy államot alkothasson, s abban magának jövendőt biztosithasson. Miután meg-I győződött a római nép, hogy a józan vallásosság nem ellensége, sőt ápoló dajkája a polgár erényeknek, csak akkor lett az üldözőből hű pártoló. A ker. vallás államalkotó s fentartó hatásáról hasonló példákban tanúskodik több más népek története is. A ker. vallásnak viszonyáról a szeretethez azt állítja Strauss, hogy a felebaráti- s az ellenségszeretet a keresztyénségnek „legszebb ékessége, alapitójának legfőbb dicsősége marad• de sem nem kizárólag ennek tulajdonai, sem nem buknak el vele." A szelídséget s könyörületet minden élő lény irányában „már öt századdal a ker. időszámítás előtt ajánlotta a buddhaismus." Hogy a „felebaráti szeretet az egész törvénynek foglalatja, a zsidóknál egy emberkorral Jézus előtt tanította Hillel rabbi." Hogy „ellenségeinket is segítenünk kell, ezt már Jézus korában, mint alapelvet vallották a stoikusok." Strauss hivatkozásai a buddhaismusra, Hillelre s a stoikusokra *) igazak ; csakhogy ezekkel még nincs meg cáfolva azon állítás, hogy a testvériség közös érzetét a ker. vallás terjesztette magával mindenfelé, s ez tette az emberiség közös kincsévé. A buddhaismus nem bírta még Indiában sem megdönteni a testvériséggel gúnyoló kasztrendszert ; Hillel rabbi szeretetét még igen is korlátozták a nemzetiségi tekintetek, ő p. u. még nem is ivott volna egy pogánnyal ugyanazon pohárból. Végül a stoikusok minden philosophiai gondolkozásuk dacára sem tudtak harcot kelteni az emberiséget lealacsonyító rabszolgaság ellen. És legalább is kérdés, hogy a ker. valláson kivül Hellás s Róma elbukásával lett volna-e egy más életerős tényező (tán a zord b4ddhaismus, vagy a lemondó stoicismus ?), mely a lelket a magasba emelve s onnét segéllyel biztatva, minden külső s belső akadályok dacára is folyton előbbre vezette volna az emberiséget a fejlődés utján? Kérdés, hogy a hit, remény s szeretet evangyelioma nélkül most az emberiség legmiveltebb, legnemesb népei körében lehetne-e fent lobogatni a szabadság, egyenlőség, testvériségnek zászlaját? Azt Strauss bizonnyal maga sem merné állítani, hogy Hillelnek exclusiv jellemű mozaismusa, vallási és nemzetiségi büszkeségével képes lett volna a szeretetnek általánosb uralmat biztosithatni mint Jézus vallása. A buddhaismust illetőleg az ismét tény, hogy ez igen kevés positiv hatást gyakorolt az emberiség tovább fejlődésére, — pessimismusát épen Strauss tekintheti legkevésbbé szivemelő elvnek. — Tény, hogy a buddhaismus híveinek körébe is az emelkedettebb gondolkozásuak épen Krisztus evangyeliomából meritnek erőt s irányt, örökölt embertelen rosz szokások s lélekölő vallási nézeteknek, mint az egészséges népfejlődés s felvirágzás makacs gátjainak lerontására. Azon állításra, hogy ha ker. vallás fel nem lép, akkor az emberi nem fejlődésének szükségszerűsége szült volna mrs tényezőt a tisztultabb világnézetek terjesztésére, egyszerűen azt válaszoljuk, hogy épen mivel nem *) Der a. u. n. Gl. 83 1.