Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-09-05 / 36. szám

nismusának. Még a császárság ideje alatt fölemelte szavát egész határozott bátorsággal az usurpator és annak kor­mánya ellen, a harcvágyat mig lehetett, mérsékelni igye­kezett. A francia vér benne sem vált végkép vizzé, de más nemzetek kitünö oldalait sem becsmérelte, hanem azok szellemi vívmányainak nemzete körébe utat nyitni iparkodott. Könyvtárában mindig föltalálhatók valának az ujabb tudományos művek példányai, a német, angol, olasz és spanyol irodalomból. A theologiai és philoso­phiai studiumok mellett kedvenc foglalkozásának tar­totta a műtörténetet. Aegyptust, Görögországot és Olasz­hont beutazta, hogy e helyeken a régi és középkorbeli művészetet tanulmányozza, sok becseset rólok világra is bocsátott. Legnagyobb előszeretettel a németalföldi fes­tészetet^ karolta föl, melyet egy különösen e célra szánt művében „Rembrandt, mint a prot. princípium képvise­lője a művészetben" nagyon is fölmagasztal. Majdnem emberi erőt túlhaladó munkásságot fejtett ki. Mert nem csak, hogy egy fönálló gyülekezetet kellett gondoznia, hanem egy egészen uj egyházat alakitni és fön­tartani volt nemes feladata. A sok követelés mellett, melyet egy nagyvárosi gyülekezet igényei intéztek hozzá, minő a szegények- és be­tegek ügye, a confirmatió és vallásoktatás, bőven kijutott neki a gyakori szónoklásból, mivel collegái közül egy sem tudott maga körül oly népes hallgatóságot össze­gyűjteni, mint Coquerel. Ezekhez járultak még a nyil­vános fölolvasásokban való részvétel jótékony célok gyá­molitása végett; ugy szintén az a fáradság, melyet az ő vállaira, mint szerkesztőjére, a „Renaissance" (a liberális elem főorganuma) szerkesztése rakott. Végre uj egyházá­nak complicált financíigye. Hogy az évenkinti deficit tör­lesztethessék, nem kimélte erejét, utazásokra adta magát Holland, Angol ország és Amerikába, hogy ott nyilvános fölolvasások által a szükségelt összeget egyháza számára előteremtse. Nem csuda tehát, hogy ezen az uton egész­sége elhagyta őt; nem csuda, hogy még különben mun­kabíró éveiben, 55 éves korában, a túlfeszített munka élte szövétnekét kioltotta. Midőn kevéssel halála előtt a Szt.-Andrásról cím­zett kápolnában föllépett, — a mikor azonban már csak ülve szónokolhatott, — az imaház tömve volt, lába­inál pedig a híres Favre Gyula foglalt helyet, ki jóllehet katholikus, mégis még egyszer bámuló csodálko­zással kívánta élvezni Coquerel szónoki tehetségét. Béke a kifáradott hírneves prot. lelkész fölött! BOGNÁR ENDRE, cv. lelkész. BELFÖL D. Utolsó szó a vanyarci papválasztáshoz. E becses lapok 33. számában egy unicumot mu­tattam be a pap választások krónikájából, azt az unicumot, hogy t. i. oly egyén választatik meg, aki — candidátióba fel nem vétetvén, — mint ilyen, a törvé­nyes gyakorlat szerint, a bánya kerületi utas i t á s o k IV. szakaszának 3. 4. pontja alapján semmiképen nemvolt megválaszt­h a t ó. Bemutattam ez unicumot leplezetlenül, szomorú illustrátiojáúl annak a fejetlenségnek, mely — ha idején eleje nem vétetik — nevetség, gúny tárgyaid teszi ki a világnak egyházunkat. Bemutattam nyilt homlokkal, mint a ki a felderített tényállásért, hamisítatlan voltáért ke­zeskedem. A „Viszonzás" cl nem maradt. Rudnay József es­perességi felügyelő ur szállott ki a 34. számban elle­nem azzal a céllal természetesen, hogy engemet pelen­gére állítson, végeredményben azonban, hogy engemet igazoljon. Avagy nem igazolásomra szolgál-e t. olvasó, hogy R. ur „Viszonzás"-ában a dolog unicumát hallgatás­sal be ismeri, s hogy annak az általam agyon nem hallgatott ténynek igazolására, melynélfogva ő „egy idegen esperesség egyházában (ha mindjárt „fél otthon"­ában) megengedhetőnek találta részt venni a papválasztó gyűlésen akkor, a midőn volt nevelőjét kivánta ő, a tör­vényes rend egyik hivatott őre, a törvényes gyakorlat ellenére megválasztatni" — igazolására mondom, h á 1 a­datosságra apellál, mellyel gyermekeinek volt ne­velője iránt tartozott. En persze „az emberi nemesebben verő szívnek e legszentebb érzelmét" — szerinte — nem tudom megér­teni. Legyen. Nem tartozik a dologra. Egyet azonban, úgy látszik, Rudnay ur nem tud megérteni s ez már egy esperességi felügyelőnél szomorú dolog, nem tudja meg­érteni, hogy a háladatosságnál van még szentebb köte­lesség is s ez a törvény iránti tisztelet. Ugyan képzelhetek-e erkölcsi testületet, mely feloldozzon engemet e tisztelet kötelessége alól, ha cselekvésemet Péter vagy Pál iránti háladatosságommal fognám igazolni akarni ? A mi már a kérdéseket illeti: megszegte-e a va­nyarci egyház felsőségének adott szavát? korrekt volt-e a választás vezetésével megbízott elnökség eljárása ? mely­nek — R. ur szerint — „helyessége nem szorúl védelem­re" : — ezt ismét a t. olvasó ítélje meg. Tény, hogy a vanyarci egyház közgyülésileg esperesével candidatiót ál­lapított meg ; tény, hogy az esperesi helyettes elnökség csak a candidatióba felvett egyéneket volt jogosítva szavazás alá bocsátani. Ha immár az egyház a válasz­tási actus pillanatában uj jelölttel áll elő: nem szegte-e meg, kérdem, felsőségének adott szavát ? Ha a választó­elnökség oly egyén megválasztását engedte meg, kinek megválasztására jogosítva kiküldője által nem volt; ugyan men thető- e elj árása ? íme t. olvasó „Egy papválasztás mikéntje" című cikkemnek csak egy tételét sem volt képes R. ur kiforgatni, hiteles voltában megerőtleniteni. Nem csuda tehát, hogy e nehéz helyzetében maga a csávából ki nem lábolhatván, abban keres elégtételt magának, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom