Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-09-05 / 36. szám

egyszerűen elvettessék, mely szokás már több ókori népnél divatozott is. Vagyis Hartmann itt Darvin álláspontját érinti, mely szerint a faj az egyetlen cél, az egyed csak valami mellékes s a magzatelhajtás is igazolható. Az ily theoria ellen a keresztyénség tiltakozik ; ez tisztelettel tekint az egyes személyre is s mind a hibás szülöttek kitevését, mind a magzatelhajtást határozottan elitéli. És hogy a ker. nézet mélyebb erkölcsi érzetről, valódibb humanismusról tanúskodik, ezt határozottan állithatjuk. Schopenhauer, miután a pessimismusnak általános uralomra jutását egyelőre nem reményli, szinte más irányban szellőzteti nézeteit, s felhiva érzi magát, az érzékiségnek jobban hizelgő házassági viszony ajánlására. Szerinte ugyanis „helytelen felfogás a nőt a férfiúval egy rangba állitni; helytelen a monogamia is, mely mellett nagy száma marad fen a gondviselés nélkül maradt nőknek, s a kéjleányok egész sokaságban esnek áldozatul. A nőnemre nézve a polygamia valódi jótétemény, valamint a férfiura nézve is gyakran jobb volna, ha az első mellett még egy második nőt is birhatna. A concubinatust is szükség volna megengedni; a mint hogy minden mivelt népnél tiszteletben is volt, mig a Luther-féle reformátió ezen álláspontjáról le nem dönté. Mi mindnyájan legalább egy ideig polygamiaban élünk. Miután következéskép minden férfiú több nőt igényel, szabadságában, sőt kötelességében is kellene állania, mint az épen e miatt sok hivekre találó mormonoknál, többről is gondoskodnia. Ez által a nő is mint alárendelt lény visszautasittatnék valódi helyére, és a hölgy, „Dame", a ker. germán balgaság e monstruma eltűnnék az életből." *) lm az érdemes bölcsész, mig egyszer a végleges önmegtartóztatást óhajtja, s az életszeretet elölése folytán a visszasülyedést az örök nyugalomba, aztán másfelől meg a kéjelgés előtt tár kaput ; polygamiát hirdet, mit az erkölcsi nemesb érzés határozottan elitéi. Schopenhauer házassági ajánlata teljesen ellentétben áll a keresztyénség erkölcsi fogalmaival, azonban ezen ellentét mindenesetre csak a ker. világnézlet emelkedettsége mellett tanúskodik. (Folyt, köv.) Ifj. Coquerel Athanase.**) Olvastuk, hogy ifj. Coquerel Athanase meghalt. Halálával a szabadelvű protestantismust Franciaországban nagy csapás érte, különösen a jelenlegi krisis idején. Ifj. Coquerel Athanase, a hasonnevű Coquerel párizsi lelkésznek volt fia. Miután atyja, mint régi rationalistikus fölfogásu theolog, sem jobbra, sem balra nem ked-*) Parerga 3. Aufl. II. 653, 1. **) A kitűnő francia hitszónok életrajza lapunk 33-ik számában már megjelent ugyan ; de miután ez életrajz igen rövid és felületes, helyén láttuk az alábbi, Bognár ur által későbben beküldött, a részletekre is inkább kiterjedő s csupa uj adatokat tartalmazó cikknek közlését, megjegyezvén, hogy Bognár ur külföldi tudósítások nyomán készítette dolgozatát. Szerk. vezett, az ifjú korán beavattatott az orthodox és liberális protestantismus között folyó harcba, elsőben csak mint szemlélő, de csakhamar annak objectumul is szolgált az ő személye. Ugyanis midőn hajlott koránál fogva az öreg Coquerel fiát akarta volna Párizsban maga mellé segédül alkalmazni, az orthodox elem egyházában mindent megmozgatott, hogy e szándékában lelkészét megakadályozza I és arra birja, hogy vagy orthodox segédet alkalmazzon, vagy pedig nyugalomra lépjen. Az igazán tiszteletes öreg egyikre sem tudta magát elhatározni, mig nem a halál végleg nyugalomba helyezte. Fia ez alatt különösen a szabadelvűek előtt oly kedvességre tett szert, hogy az Oratoire-ról nevezett templom, mely előtte mint lelkész előtt elzáratott, csakhamar megürült, és kegyes adakozások árán egy magánterem bocsáttatott rendelkezése alá, melyben lelkészkedését gyakorolhatta. Ez által az ifj. Coquerel oly pártnak állott élére, mely határozottabban, mint a régi szabadelvűek, a hagyományos protestantismusnak hadat üzent, vele szakitott, mindazáltal a régi hugenotta szellemet nem tagadta meg, sőt azzal azonosnak vallotta magát. Innen van, hogy az államegyházban benn maradt, és nem akart szabad egyházat constituálni. EJ helyett minden erejét arra forditotta, hogy az irány, melyet ő és pártja képvisel, ugy a kormány, mint az orthodoxia által a protestáns egyházon beliil jogosnak ismertessék el. A harc fárasztó és sok erőt felemésztő, de annál kevesebb eredményű volt. Mert a gyakori minister változás következtében az egész pörfolyam folyton újból kezdetett. Ha végre akadtak az államkormány vezetői közt oly férfiak, kik hajlammal viseltettek Coquerel nézetei iránt, nem merték az orthodoxiát leszorítani, tartván annak hatalmas képviselőjétől, a befolyásos Guizottói. De egyszersmind egy minister sem tartotta magát elég erősnek Coquerel erős pártjával szemben az orthodoxia hóna alá nyúlni, hogy azt nagyobb erőre emelje. Mert Coquerel értette, hogyan kell a szellemaristokratiát ügyének Párizsban megnyerni. Prevost-Paradol, Laboulaye, Taine Henrik, Renan, Girardin stb., voltak termeinek mindenkori ékességei. A ki pedig mint pártemberhez hozzá nem szitott, az becsülte Coquerelben a szabad és józan gondolkozású politikust, az ügyes szónokot, és elegáns műhistorikust. Coquerel a szónoklat és irás mestere volt, inkább mint mások. Ha mindjárt a Pressensék, Favre Gyulák és Simonok, philosopliiai rhetorika, sentimentalis pathos által nagyobb hatást is gyakoroltak, Coquerel beszédei az elegantia, szónoki szépség és világosság, fölfoghatóság tekintetében ritkitották párjokat. Nála a fölösleges frasis, a hatni vágyás nem volt uralkodó. A tárgy és alak teljes uralása, a velők való rendelkezni tudás volt sajátja, gyámolitva a szónoki organismus által. Azon körülmény, hogy mindig tárgyát, sohasem önmagát igyekezett kellő világitásba helyezni, még elleneinél is tiszteletet parancsolt. Coquerel mindenha megvetette azon módot, a francia nemzeti hiúságát legyezni, , annak bókolni és eréllyel dolgozott ellene népe chauvi-55*