Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-09-05 / 36. szám

hogy még ott is a lelkiatya előtt elmondhassák egymásnak szemébe a nem épen gyengéd címzéseket; de jó eredménynyel kibékülve ritkán hagyják el a lelkészi lakot; de ez természetes is, mert a mai „uram", „asszonyommal" nem lehet ám olyan könynyen boldogulni, mint a hajdani „édes fiam", „édes leányommal." Isten látja lelkem, hogy a túlságos cimezósek-, tiszteletadásoknak épen nem vagyok barátja; de másrészt, szó a mi szó, annál már mégis csak több tiszteletet érdemel egy gyülekezet lelki vezetője, mint a minővel a legtöbb helyen a hivek többsége, egymásközt tartott beszélgetésében, lelkipásztoráról emlékezik; hajdanta „ami tisztelendő urunk", „Unser Herr Pfarrer", ma „a pap", „der Pfaíf", az egymásközt tartott beszélgetésekben az általánosan használt kitétel; ahol igazán tisztelik a lelkészt, ott nem is vonják meg tőle a megtisztelő címezést. Azonban az igazsághoz hütelen maradnék, ha a lelkipásztori gondozás elhanyagoltságának okát csak is az uj viszonyok, s a híveknek általában megváltozott érzelmeiben volnék hajlandó keresni, s figyelmemet nem terjeszteném ki egy másik fontos tényezőre. Hogy a lelkészi kar szelleme is az utolsó időkben sok változáson ment keresztül, a mit aztán az egyházi élet is megérzett, az ugy hiszem kétségbe szintén senki nem vonhatja. Ha általában bármi pályán óhajtott sikert a legfényesebb tehetség is csak valódi benső hivatás mellett eredményezhet, kiválóan áll ez a lelkészi pályáról, melyre a benső hivatás, s nem egyedül a fényes tehetség, vagy képzettség i avatja fel az embert. Valódi áldást csak oly lelkész áraszthat, ki hivatásának magaslatára emelkedve, egész odaadással csügg hivatalán, ernyedetlen buzgalom ós kitartással igyekszik teljesíteni nemcsak a szoros értelemben vett úgynevezett hivatalos teendőket, hanem figyelmét, gondját, munkásságát kiterjeszti a gyülekezet körében előforduló majd az egészet, majd az egyeseket érdeklő minden oly ügyek s kérdésekre is, melyeknek az ő befolyása, bölcs belátása, helyes tapintata mellett történendő elintézése s ügyes megoldása által a vallásos erkölcsi érzet, s az egyházi élet szilárdul. S e tekintetben — félre minden szépitgetóssel — tagadhatlan sok mulasztás történt, s történik. E térre is nagyon alkalmazható Schillernek a tudományról irt epigrammája: „Einem ist sie die hohe himmlische Gröttin, dem Andern eine tüchtige Kuli, die ihn mit Butter versorgt." Azokról nem is szólok, kik egyedül kenyérkeresetnek, vagy épen tehernek tekintik e magasztos hivatalt, s kiknél a conventio a fődolog, s kik hivatalos teendőiket csak ímmel-ámmal végezik, s a mikor lehet azok teljesítése alól kivonják magukat, s szolgamódra végzik azon munkát, melyet szent lelkesedéssel s odaadással kellene s lehet csak végezni ; ilyenektől nem lehet többet várni, mint a szorosan elibök irt oly teendők teljesítését, melyeknek elmulasztása érzékeny következményeket vonna maga után : hanem szólok azokról, kiknél a képzettség mellé benső hivatás is járul, kik lelkesedéssel, szeretettel csüggnek hivatalukon, de a kik sok leverő tapasztalat után elkedvetlenültek, a sok kellemetlenséggel, bajjal, keseiiisóggel járó munkával, az eredménytelenség által lehangolva Sisyphusként folytonosan küzdeni nem akarnak. Még a lelkészek jobb része is megelégszik azzal, ha templomi s egyéb hivatalos teendőit minél hívebben s kifogástalanabbul teljesiti; egyházi beszédei készítésére kellő gondot s figyelmet fordít, magán- s családi élete által nemes példaként tündököl, s a gondozására bízott gyülekezetnek lelki nyugodtsággal, s nemes önérzettel mondhatja el az apostoli szavakat: „Legyetek én követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak," hanem arra már nem igen törekszik, hogy az egyesek életében kínálkozó ezer meg ezer alkalmat megragadva, a vallásos élet emelésére a sok kellemetlenséggel járó fáradalmas, s eredményt sem mindig szülő lelkipásztori gondozást is mozgásba hozná. Pedig Megváltónk eljárása, magasztos példája, továbbá az elveszett juhról, s drachmáról szóló példázat többet is követel tőlünk, azt t. i., hogy keressük a mi elveszett vala, hogy terjeszsziik ki figyelmünket, s gondunkat kiválóan azokra, kik önmagokra, családjokra, az egyházra, s a társadalomra nézve már elvesztek, vagy veszni tértek; s hozzuk mozgásba minden erőnket, használjuk fel a vallásnak, emberszeretetnek minden varázseszközeit az ilyen eltévedt szerencsétlen társaink lehető megmentésére; legyünk azon, hogy őket önmaguknak, családjuknak, az egyháznak s a társadalomnak, ha csak lehet visszaadhassuk, s ha ez csak némely esetben is sikerül, részünk van a mennynek a megtért bűnösön érzett öröme, s boldogságában. Azonban valljuk meg az igazat, hogy a lelkészí gondozás sok fáradalommal s keserűséggel járó munkájától elszoktunk, sokan soha meg se kezdték ; visz-