Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-08-08 / 32. szám

igazságosságától és tisztaságától, annál inkább tiszteljük őt. Igy ébreszti bennünk az ő végetlen irgalma a hála érzelmeit, és késztet, hogy az Ő számos jó tetteiért, melyben részesített, neki hálát mondjunk. Kétségkívül megengeditek, hogy a mennyiben Ő barátságos, irgalmas és jóságban gazdag, minden jótéteményt, kegyelmi adományt és örömöket, miket nekünk ajándékozott, még ma is ajándékoz, őszinte buzgó háladattal el kell ismernünk. Azonban azon tárgyhoz, a melyre épen reá térni akarok, ugy látszik, hogy hozzá férhet a véleménykülönbség, kétely és kifogás, a miket gyakran elő is idézett. Mindemellett az én lélekismeretemre nézve mégis az istenitisztelet eme két alkatrészénél sokkal magasabb a harmadik, vagyis az imádság. A két első, a tisztelet és a hála, kötelesség, de az utolsó szükségesség. Ima nélkül nem élhetek, nem gyarapodhatom a lelki életben, ima nélkül minden reményeim, a szellemi haladásra vonatkozólag, egy pillanatban megsemmisülnének, reám nézve élet és halál egyenlő jelentőségű lenne. Kötelességem istent dicsérni, kötelességem iránta hálámat nyilvánítani, de feltétlenül szükséges lelki életemre nézve, hogy magamat megalázzam, hogy a porba boruljak, s könyörögjek és esdekeljek istenemhez a segítségért, mely minden szellemi munkáságom eredményére, jelen s jövő üdvöm elnyerésére nézve oly fontos. Ez azon nevezetes pont, melyet én ma este szivetekre kötni óhajtanék. Az egész emberiség tapasztalata a teremtéstől a jelen korig bizonyítja azt, liogy emberi erő felsőbb segély nélkül nem elégséges a gonoszság legyőzésére, s a léleknek a bűntől való megóvására. Erezzük ezt naponként, érezzük óránként megujuló harcainkban, a világ kísértéseiben. Ez nem oly kérdés, melyet könyv tekintélyre vagy logikai következtetésekre való hivatkozással eldönteni lehet. Nem, én a ti tapasztalástokra hivatkozom, és kérdem tőletek, váljon éreztek-e elég lelki erőt magatokban, hogy megóvhassátok magatokat minden bűntől, nemcsak néhány nemétől, hanem mindenféle nemétől és alakjától a bűnnek. Természeti véralkattok, társadalmi állástok különös előnyei, vagy a nevelés és életkor visszatarthatnak bennetek bizonyos kísértések körétől, felül emelkedhettek a lopás, gyilkolás, és más hasonló vétkeken; de váljon meggyőztétek-e a test minden vágyait és kívánságait, nem vagytok-e semmiféle bűnnek — bármint neveztessék az — rabjai ? En azt állítom, hogy a földön nincsen test- és vérből álló ember, ki diadalérzettel mondhatná : „Itt vagyok, jöjjetek kísértés minden nemei, szivem vértezett minden támadások ellen." Igaz az, hogy az isteni segély feltétlenül szükséges, fel kell emelni szemeinket s kérni a mennyei atyának kegyelmét, kinek segélye nélkül az ember egy lépést sem tehet a vallási haladásnak utján. Kérdjétek meg a tudatlan földmivest, miért imádkozik élte minden napján. A válaszadás bizonnyal zavarba hozná. Az egyedüli nyilatkozat, mit egy miveletlen ember adna, ez lehetne : én nem tudom miért imádkozom, de annyit mondhatok, hogy ima nélkül nem boldogulok. Naponként oly sok bűn tör ellenem tőrbe ejtésemre, hogy nekem, csakhogy magamat védhessem, csakhogy lelkemet megmenthessen, le kell borulnom isten előtt s imádsággal áldoznom előtte. Ha miveletlen ember nem adhatja az imának más magyarázatát, a bölcs szintén nem képes arra. r En sem magyarázhatom meg jobban előttetek a tényt, hogyan tanultam imádkozni, és miért szoktam nanaponként benyújtani imádságomat az én istenemnek. Ha én e nélkül boldogulhatnék, ugy abban a pillanatban felhagynék e szokással. Ha nem éreztem volna soha az imádságnak szükségét, nem is foglalkoznám vele soha, bárha a tanitók és könyvek kötelességemmé tették volna is, de én szükségesnek találtam. Midőn a könyörülő istennek tetszett a vallásnak világosságát szivemben meggyújtani, midőn kegyelme által a vallás jelentőségére először nyíltak fel szemeim, és az első harcok kezdék a bűntől való szabadulásért nyugtalanitni szivemet, akkor érzém már az imádságnak szükségét. Szivemet telve találtam setétséggel, és vészthozó befolyása alatt minden testi szenvedélyeknek, a világ csábításainak, a gonoszság hatalmának, a dicsvágy, a kéjelgés, a nagyra vágyás, bírvágy, és e világ szeretetének behatása alatt, e sokféle ellenségeknek én szegény biinös képtelen valék ellen állani. Testileg gyenge, lelkileg, lelki erőkben még gyengébb, mikép állhaték én meg ily borzalmas, rémítő és nagyszámú ellenségekkel szemben, mint ezek, ellenségek kivül és belől, kik éjjel és nappal harcolának az uralomért lelkem felett ? En nem vártam egy különös könyv nyilatkozatára, vagy egy bizonyos próféta tanaira. Mély szívbeli aggodalmak közt tanácskoztam lelkemmel, s ez igen egyszerű és megható hangon ezt mondá : imádkozz, imádkozz, ha váltságot óhajtassz*, egyedül isten mentheti meg a bűnösöket. S ekkor megalázta magát büszke és fennhéjázó érzelmem, m galázta magát vele együtt szivem is ; szivem, melyet a vakmerő elbizottság és önelégültség pusztított, nem talált magában semmit, mely a kísértések hatalmas támadásainak ellen állhatna, s én e végsegélytelenségben az én atyám lábaihoz vetettem magamat. Látköröm minden oldalról setét volt, mig egyszerre feltűnt egy irányban a világosság, és ugy látszók, mintha e szó, ima — arany betűkkel felírva állana a mennyország kapuján, azt jelentve, hogy senki sem megy be istenországába, hanem csak imádság által ; senki sem győzi le a bűnt és kísértést, ha csak alázattal, buzgósággal és áhítattal nem imádkozik. Ingadozás és késedelem nélkül kezdék azért azonnal imádkozni istenemhez. Az első napon — áldott emlékű nap — reggel és estve titkon és alázattal imádkozám. Nem volt testvér, ki tanácscsal és buzdítással segítsen, sot szándékomat titkolni kellett barátaim és rokonaim előtt, minthogy különben kinevettek volna. Bizonyos volt előttem, hogy ők mihelyt ezt észre veszik, engem nevetségessé termi s kigúnyolni, és a mennyire lehetséges, ily nemes és kegyes szokástól elvonni törekesznek, s hogy ez ne történjék, titokban tartáin az egész dolgot. Napról-napra előre haladtam az imádkozásban, és biztositlak benneteket, hogy kc-