Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-08-01 / 31. szám

/ T m^^m LETW KöiiyvÍ8iner(eiés. „Önismeret." Irta gr. Széchenyi István. (Döblingi kézirataiból.) — Budapest. Az „Atlienaeum" kiadása. 1875. 252 lap Ára 2 frt. 50 kr. Sok, sok év multán ismét találkozunk a „legnagyobb magyar" fényes szellemével, találkozunk e nagy szellemnek egy oly szüleményével, mely mig egyrészről minden figyelemre teljesen érdemes, másrészről irány áv a 1 határozottan meglephet minden gondolkozó olvasót. Ez a munka is ujabb bizonyitéka annak, hogy Széchenyi előtt fajunk biztosítása és nemesbítése volt a legfőbb cél, s hogy b. Kemény Zsigmondként „ő annyira sajátságos, annyira eredeti lény, hogy semmi rámába, melyet a nagyságról vagy középszerűségről formálunk, be nem illesztethetik." Valóban nem volt alkalmas tér, melyet ő el nem foglalt, s nem volt célszerű eszköz, melyet ő meg nem ragadott volna a végre, hogy bennünket nemzeti, művelődési, politikai és közgazdasági tekintetben a lehető legmagasabb, legfejletebb tökélyre emelhessen. S istennek hála, e nemes törekvés nem is maradt méltó eredmények nélkül. Csak szét kell tekintenünk, s az ő alkotó kezének maradandó nyomait mindenütt ott láthatjuk hazánkban mind a szellemi, mind az anyagi élet mezején. Boldog ő, kinek néma sirja fölött egy nemzet hálás emlékezete áll ércszobornál maradandóbb oszlop gyanánt, s boldogok mi, kik az ő termékeny szellemének gyümölcseit oly sokféle alakban élvezhetjük ! O mondta, s mi isten segélyével megfogjuk mutatni, hogy „Magyarország nem volt, hanem már van és még inkább lesz !" Könyvet akarok ismertetni, s íme buzgó elmélkedések fakadnak föl tollam alatt. De csak hadd fakadjanak ! Igazán nagy emberek, s mi több, igazán nagy hazafiak emléke előtt soha sem fölösleges a hála és kegyelet adóját lefizetni. Részint értetlenségből, részint szenvedélyből eleget vétkeztünk már kimúlt és élő nagyjaink ellen. Hadd mondhassuk már elérkezettnek az időt, melyben a valódi nagyságot felfogni is, méltányolni is készek és képesek vagyunk ! Hanem mégis ideje, hogy tárgyamra térjek. Azt, hogy Széchenyink minden munkája minden figyelemre érdemes, egészen természetes és önként érthető dolog. Oly kiváló értelem, oly alapos gondolkodás, oly ész- és szívnemesség, mint az övé, soha nem szolgált kicsinyes ambitíóknak, hanem mindig az emberileg legnemesebb munkában, az igazság kutatásában fáradozott. Ezért történt, hogy neki egyetlen hangja sem rezzent el viszhang nélkül. Az ő felszólalásának mindig volt, ha más nem, negatív jó eredménye. Előttünk áll a mult; csak belé kell pillantanunk, hogy ez állítás kétségtelen igaz voltáról azonnal meggyőződjünk. De az némi felvilágosításra vár, hogy miért mondjuk a szóban levő mű irányát meglepőnek. Keni lévén célom e sorok olvasójának érdeklődését mesterségesen feszíteni, előleges okadatolás nélkül kijelentem, hogy az „Önismeret" iránya azért igen meglepő, mivel az határozottan p a e d a g ogiai annyira, hogy e mű Széchenyit egyenesen neveléstörténetünk egyik celebritásává avatja fel. Az „Önismeret" által gazdagabbakká lettünk egy derék paedagogussal. S ez az ő múltja, után legalább is váratlan, váratlan kivált nálunk, hol a laikusokban, sőt magukban a szülékben is oly nehezen s oly szórványosan bír a paedagogiai gondolkodás fölébredni, hol a kath. nagy urak a világról lemondott emberek által neveltetik fiaikat a világ szám á r a (!), hol a nevelés munkáját a túlnyomó ríagy tömeg kizárólagosan az iskola kötelességének tekinti a helyett, hogy kivenné, sőt kikövetelné magának abból az őt megillető részt. Valóban nagymérvű értetlenség kell hozzá, hogy a szüle a nevelésről, ezen egyik legszentebb jogáról és kötelességéről lemondjon! Svájcban ezelőtt pár évvel a szövetségi gyűlés azon véleményt kezdte pengetni, hogy a tanítókat a tanítás érdekéből föl kellene menteni a katonáskodás alól. S vájjon mit gondol a t. olvasó? Talán ujjongott a tanítói kar e már-már valósulásnak indult hirnek? Távolról sem. A mint a dolog komolyabb stádiumba lépett, a megdöbbent tanitók zajos gyűlésekre sereglettek, mely gyülésezéseknek eredménye egy felirat lett, melyben a tanítói kar a leghatározottabban tiltakozott az ellen, hogy a szövetségi gyűlés a tanítót a honvédelem alkotmányos jogától megfoszsza. Hasonlatom sántíthat; de azt az egyet világossá teszi, hogy oly nép, mely a jogról s kötelességről tiszta fogalmakkal bír, az oly jogoktól sem riad vissza, melyeknek gyakorlása adandó alkalommal az élet kockáztatásával is jár. Mennyivel kevésbé szabad tehát a szülének egy oly jogról lemondani, melynek gyakorlása halál helyett szép, nemesbült életet ad mind neki, mind az uj nemzedéknek ! Az „Önismeret", — melyről mindenki óvakodjék az idegen kéz által irt s ügyetlen El őszóután alkotni véleményt, — csak töredékeűl, vagy legfölebb első részéül tekintendő egy félben maradt paedagogiai munkának, melynek gondolatmenete a címűi használt alapeszmén kivül azon két főbb súlypontra támaszkodik, hogy 1) hogyan s mire nevelje a a szüle gyermekét, s 2) hogyan nevelje és tartsa fenn magát az érett ember, s hogyan jusson és hogyan juttasson mást is helyes önismeretre? Nagy érdekű két sarkpont. E két kérdés teljesen alkalmas, hogy az egész paedagogiát kimerítse. A nagy szerző azonban, meg kell vallanunk, nem meríti ki tár-