Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-08-01 / 31. szám

gyát teljesen, sem valamely szokásos paedagogiai rendszerhez nem csatlakozik ; de hiszen a mű nem is bevégzett, s a szerző bizonyosan nem ambialta azt, hogy rendszeres paedagogiát, irjon ; hanem keresetlenül elmondja tapasztalatait és meggyőződését, és a nézetek és tanácsok, a melyeket annyi példával világosit, oly talpra esettek, s annyira eredetiek, hogy kivetni való alig van közöttük, a gondos megfontolásra, sőt tanulmányozásra pedig kivétel nélkül érdemesek. Az első kérdés tárgyalása aránylag igen kis (mindössze 8 lapnyi) bevezető részét képezi a műnek, melynek többi része azonban csak tulnyomólag, de nem kizárólag foglalkozik a második kérdéssel. Minden alkalmas helyen megtette az író az első kérdésre vonatkozó megjegyzéseit is a nélkül, hogy ez által akár a tárgyalás folyamát, akár a mű kerekdedségét megsértené. Az önismeret fontosságának kiemeléséből indulva ki, mindenek előtt a pályaválasztás- és választatásban történő számtalan tévedéseket konstatálja, s aztán azt a tételt cáfolja, hogy „nevelés által az emberből mindent képezhetni." „Igen — mondja — bizonyos pontig és bizonyos foglalatosságokra ki lehet az embert tanítani," de „se nevelés, se oktatás, se gyakorlat, se béketűrés nem képes zenészt, festőt, szobrászt, építészt és annál kevésbbé költőt és statusembert úgyszólván „csinálni", ha teremtve nincs. " Alább tagadja azon nézet helyességét, hogy a szüle a gyermeknek szabad akaratára bízza a pályaválasztást. 10—12 éves gyermek nem választhat okosan. „Pedig még későbbre hagyni az életiránynak megválasztását káros idővesztés nélkül alig lehet." O pl., ha szabad akaratát követheti, vadászszá lett volna. „De nem valami tudós vadász, ki az erdőszethez is ért; hanem egy reggeltől estig kalandozó puskás korhely." Mit tegyenek tehát a szülék (igy folytatja tovább), hogy ivadékaik kellő helyükre álljanak és a gondviselés által rendelt vágásukban haladjanak? Megmondom. „A szüléknek legelső és legszentebb kötelességeik, hogy semmit ne mulaszszanak el, sőt legjobb hiszemük és tudomásukhoz képest mindent elkövessenek, hogy ivadékaik valamint lelki és testi jobb tulajdonaikkal, úgy viszont azoknak minden nagyobb, sőt legkisebb csorbáival és hiányaival, tökéletesen és minden ámítás nélkül megismerkedjenek. Ily korban, mikor a gyermek serdülni kezd, gondos szülék csudákat művelhetnek, és ha ezek hiányzanak, egyedül őszinte barát pótolhatja e kimagyarázhatatlan kárt némileg". Erre szembe állítja egymással a házi és az iskolai nevelést, saját magát hozván fel például ekképen : „Én pl., s még jókora legény koromig, mindig azon kevély hiedelemben ringatóztam, hogy én testileg igen erős vagyok . Ezen kéj ábrándból, melyet hiúságom nem kissé szeretett úgy, hogy valami lenéző zsarnokság vegyült vérembe, engem senki és semmi ki nem zavart. Es ez mikép is lehetett volna ? Odahaza nevelve, hízelgő cselédektől környezve és a rosz példának elkerülése végett izoláltan tartva, ugyan mikép nyílhattak volna fel szemeim. Ha nyilvános tanodába járok, és nevelőim nemcsak nem hátráltatják, sőt előre mozdítják, hogy tanulótársaimmal contactusba jöjjek, és ezeknek nagyobb része néha-néha irgalmatlanul földhöz vág, sőt, ha ezt rosz néven veszem és boszút kívánok állni, még derék ütlegekkel is megtisztel, élhettem volna-e tovább, kérdem, azon kéjábrándban, mely caracteremet annyira viciálta, hogy én legerősebb, vagy csak igen erős is vagyok ? . . és ezen bitorolt praetensiomon, ha azzal még mindig kevélykedem, nem kacagott volna-e le engem nagy és kicsi a legkíméletlenebb hahotával ! Pedig mily kimondhatatlan hasznos lett volna egész földi pályámra nézve ily féle lectio! Mert minden, bár a legkisebb, legközönbösebbnek látszó eset is, mely az embert hiúságából, öntulbecsüléséből, öncsábitásából kivetkőzteti, kiragadja, bármily fájós és kínos legyen is az efféle operatio, az embernek igazi kifejtésére, kitisztítására, felemelésére nézve csak üdvös lehet." Roszallja a házi neveléssel együtt járó kíméletet, mint egyik legnagyobb akadályozóját a gyermeki önismeret felébredésének, s azt, hogy e kímélet ő rá nézve is mily káros volt, alább igy beszéli el: „egész azon időpontig, mikor 17 éves korom betöltése előtt katonává lettem, semmi, de legkisebb sem történt, mi arra vezetett vagy arra valami ingert adott volna, hogy saját magammal megismerkedjem. Mikor legelőszőr gyóntam és nekem többek közt azt mondták, hogy nem lehet nagyobb bűn, mint valami vétket eltitkolni és mégis áldozni; s többek közt azt is álliták, hogy áldozás előtt valamely eledelt, sőt csak egy csepp vizet nyelni is szintén kimondhatatlan nagy bűn : akkor teli voltam száz meg száz scrupulussal. Én akkor azt sem tudtam, mi tulaj donkép a bűn és mennyire lehet körülmények és indító okok miatt az a bűn könnyebb vagy súlyosabb, és oly lélekzavarba estem, hogy számtalan oly bűnt gyóntam meg, melyeket soha el nem követtem, csakhogy véletlen egy se maradjon említetienűl; s áldozás előtt a világért nem öblítettem volna ki számat azon félelem miatt, hogy legnagyobb vigyázásom mellett is lecsúszhatna egy homeopathika dosis víz a gégémen, és én valami menyekbe kiáltó bűnt követnék el. Es azon papok, kiknek gyóntam, ugyan valódi bölcsek voltak-e ? — Mondhatom, egyetlen egy sem adott valóságos és hasznos tanácsot. Nem a gyónás alkalmára kell szorítni az önismerés műtételét, mert ezen alkalom rendesen csak évenként, vagy legfeljebb hónaponkint fordul elő ; valódi önismeretet csak úgy szerezhetni^ ha azt az illető minden nap,