Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-01-03 / 1. szám

nünk elveszettnek látszott is, de megmaradt a becsület, s meg a nemzeti önérzet; de most elbukunk önhibánk, önnön pártokodásunk miatt, s bukásunkban eltemetjük azon eszményképeket is, melyeket magunknak egykor a nagy hazafiakról s honfierényekről alkotánk, s melyek a nemzet teszthalotti állapotában ott lebegtek folyvást felette, hogy azt az alkalmas órában ismét életre költsék. „Mi nem várunk semmit l" ez kezd most a jelszó lenni a magyarnál is, ellenségeinél is. Temessék el a holtak halottjukat. Keserű szavak voltak ezek, de szivből jöttek. S a sziv e keserű érzelmeinek ki kellett törni, mert nagyon fájt belől. Nagyon fájt már hónapok, talán évek olta, látva tapasztalva, hogy azt a hazát, a melyet én, nem mondva ugyan senkinek, érzelmeimet piacra, vásárra nem víve, oly régidő óta, s oly igen szerettem, melyért rosz napjaiban annyit remegtem, az idők változtával annyit reménykedtem, — hová juttatták, hová süly ez tették önnön fiai. Roszakaratból-é ? Tudatlanságból-é ? Csekély vígasz a fiúnak, anyja koporsója felett. Alig hangzottak el azonban szavaim, visszaborzadta m tőlük magam is. Hisz az édes anya még akkor sem adja fel reményét gyermeke élete iránt, mikor már arról minden orvos lemondott; hisz az igazi szeretet oly erős, hogy még a megholtnak életreköltése sem látszik előtte lehetetlennek. És a haza s egy nemzet felett, melynek életében utoljára is hét év még nem oly nagy idő, szabad oly gyorsan a halálcsengetyüt meghúzni ? élete jövője felől a reményt teljesen elveszíteni ? Reszkess, ha csak egy ember felett kell is halálos Ítéletet mondani. Egy nemzet halálra sententiázása nem emberek dolga. Visszaborzadtam e keserű s bűnös gondolatoktól, és siettem a történelem világánál derültebb nézponthoz jutni. Nem sokáig kellett kutatnom, hiszen hazai történelmünknek akármelyik lapjára fordítunk, majd mindenütt oly kétségbeejtő helyzetre találunk. És im nemzetünk a mostaninál sokkal veszélyesebb korszakokat is átélt, néha néha-már halottaiból látszott uj életre támadni; de mégis feltámadt, és él. S honnan e megtörhetlen életerő? Mi az, mi nemzetünket újból és újból megmenti, életre költi ? Kétségkívül benn magában a nemzet jellemében is van bizonyos szívósság, talán hogy ugy mondjam ős erő, mely legalább a veszély pillanatában rendkívül felfokozódik s ezáltal visszarántja a nemzetet a sir széléről. De e mellett tagadhatlanul van még egy más erő is, melynek a történelem tanúsága szerint hazánk, nemzetünk, nyelvünk, alkotmányunk fenmaradását köszönhetjük, s mely bennünket a civilizált s alkotmányos népek sorából kitöröltetni mindekkorig nem engedett. Mondanunk sem kell, hogy ez, legalább negyedfélszáz év óta, nem más, mint a protestántismus. Hivatkozhatunk katholikus történészekre. Egy Szalay, Horváth kalauzolása mellett ha végig lapozzuk a 16-ik század első negyedének, s a bácsi, hatvani, budai, rákosi országgyűléseknek történelmét. visszaborzadunk azon erkölcsi sülyedtségtől, lelketlen önzéstől, hazafiatlan pártoskodástól, melyet nemzetünknél találunk. A nemzet nagyjai szabad zsákmánykép, Csáky szalmájaként tekintették e hazát, s ennek vagyonát; a nép milliói pedig csak kínzó börtönül a négy folyam-szelte országot. „Valóban e nemzet megérdemelte, hogy Mohácsnál sírját találja* — kiált fel Horváth, midőn e korból a nemzet bűneit rajzolja. És a sír megásatott Mohácsnál, s ha a nemzet mégis a sírból kikélt, minek köszönhető? A „Lutherani comburantur"-féle törvényt csak komolyan kellett volna venni, s egy pár évtizedig szigorúan végrehajtani, és ma már senki sem emlegetné a magyar nemzetet. Ámde épen akkor, midőn keletről a barbár pogányság elözönlötte az országot, ugyanakkor a nyűgöt civilisatioját méhében hordó reformátio elárasztotta hazánkat, mindenfelé uj életet, törhetlen erős vallásos hitet ébresztve, a tetőpontra ért depravatio helyébe a komoly erkölcsiség csiráit ültetve, s a következő kor uralkodó hatalmassága, a tudomány s műveltség számára mindenfelé kisebb-nagyobb erődöket, alsóbb ós felsőbb iskolákat alapítva. Minél nagyobb volt a nemzeti vész, annál nagyobb tevékenységet fejt ki a reformátio a nemzet művelődése érdekében, — a mint e felől egy nem kevéssé elfogult katholikus író is kénytelen tani^ got tenni,*) — és im a nemzet uj életre ébBf temérdek szemvedésen, óriási küzdelmeken megy ugyan keresztül; leigázva marad ugyan még az ország nagy része, de a nemzeti érzület, s a haza felszabadítása iránti remény fel lett ébresztve, és nagyrészt épen azon főúri családok, melyek Mohács előtt önzésük és *) Lásd Frankinak a hazai és külföldi iskolázás a 16-ik században — cimü munkáját.