Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-04-11 / 15. szám

retnek titeket, és nem kiméinek semmi költséget ós áldozatot, csakhogy azok által a magyar nép művelődését előmozditsák és fogékony szivét és lelkét erkölcsileg tökéletesítsék. Fölhívlak hát mindnyájatokat atyámfiai, ezen szép có!u ós nemes irányú vállalat pártolására, hogy midőn ma délután ezen apró ós tanúságos szép történeteket kinek-kinek házához, az egyházfi által elkíildendem: azt minden bizonynyal meg fogja venni, és nem lesz oly család e gyülekezetben, meg vagyok róla győződve, ki azon csekély 3 krt sajnálná e hasznos ós mulattató olvasmányokért kiadni. S amint mondtam ezeket a néphez, ugy teljesedtek be azok, nagy lelki örömemre, a délutáni órán, s a kiosztott apró történetek ára minden hiány nélkül befizettetett. Belátva most csalhatlanul, hogy ez első népirodalmi művek teljesen alkalmasak leendnek arra, hogy a Tatár Péter-féle ponyvairodalmi termékeket a piacról leszorítsák és a falusi néppel is a józan nevelészeti elveket megismertessék, azon gondolat fogamzott meg ismét agyamban, hogy az egyházamban, egyes családok által már régebben megvásárlóit ponyvairodalom siláry és babonás termékeit, ezen aradi népirodalom többi darabjaival kicserélem és a néptől beszedvén azokat, mint kártékony gyomot és dudvát megégetem és megmentem tőle falusi köznépünk tiszta életét. De hol vegyek pénzt, az ekkóp kiosztandó cserekönyvekórt, rögtön ezen kérdés akasztott meg kedvenc gondolatomnál; minthogy igy a hivek csak könyvet fognak könyvért cserélni. Itt ismét elszomorodtam s a szegénység fájó érzete szivemen nyilallott keresztül. Hiába van meg keb ledben a jó akarat, ha nincs meg mellette a nervus rerum. E nélkül boldogulni nem lehet semmi dolgodban, semmi vállalatodban. Pénz az élet, szegénység a halál. Magyarországon nincs „Gusztáv-Adolf-egylet," melyre e tekintetben szemünket vethetnők; de szégyenünkre „domesticánk" sincs; mert a pártszellem gyilkos keze már pólyájában megfojtja azt, mely pedig a határozatképes „konvent* után, mint legégetőbb szükség nehezedik vallásos ós egyházi életünk sziverére. A Szent-István- társulat pedig nem segit a mi bajunkon, sem a mi népünknek babonairtó könyveket nem ád a kezébe. Magunknak kell hát magunkon segítenünk, ha azt akarjuk, hogy a népnevelés boldogító országát folytonosan építsük ós terjesszük. Magunknak kell tennünk, ha azt akarjuk, hogy a protestantismus nagy feladatának, a szellemi előhaladásnak ezután is előliarcosai legyünk, ós hogy magasztos hivatásunknak megfelelve, diadalmasan ellene állhassunk azon szellemi despotismusnak, mely minden népet szolgaságban és lelki butaságban akar tartani. És istenem ! be könnyen segíthetnénk pedig ezen a bajon, s minden kiáltó szegénységünk mellett is, mily véghetetlen sokat tehetnénk vallás-erkölcsi tekintetben köznépünk fejlesztésére, s tókólyesbitósére! ? Ha például megemlítem itt, hogy, miután kevés előfizetőivel, megbukott Pesten, nagy fájdalmunkra a „Keresztyén Család", e népszerű, hasznos ós kedvelt lapja a falusi protestáns népnek : most már fölkelne Debrecen Pest után és kiáltó szavát hallatná a négy folyam partjain, mely minden protestáns pap és család lelkére bizonyosan hatni fogna, s tudtára adná hitsorsosinak, hogy a „Keresztyén Család"-hoz hasonló vallásos és erkölcsi irányú népszerű lap szerkesztésére hirdet előfizetést. Ezt várnánk mi Debrecentől, az erős kálvinista Rómától, elhanyagolt köznépünk érdekében. Bizony szebb és üdvösebb dolog lenne ez, mint szüntelen azon vitatkozni annyi keserűséggel, ha vájjon dogmatikai vagy történelmi személy volt-e a Krisztus ? De többet ós nagyobbat mondok. Ha a Szent-István-társulattal nem mórközhetünk is, az általa kiadott népies könyvek és szent legendák millióira nézve ; de tiszta szellemi hasznot, s minden ferde babonás hittől megtisztult jó,<au vallásos erkölcsiséget, véghetetlenül nagyobb mérvben áraszthatnánk népünkre, ha például, a gazdag ós különben is legtöbb állam segél yly el rendelkezhető debreceni, vagyis tiszántúli egyházkerület hatalmas pártfogása s anyagi és szellemi támogatása alá venné, ott kebelében, a már feljebb is jelzett „népirodalmi" vállalatot, melynek eddigelé mintegy 6 példánya jelent már meg. Jutna azon szép összeg államsegélyből, e hasznos és jótékony célú vállalat pártolására is, jutna a nópirók díjazására, s a népies irányú olvasmányok szélesebb körbeni terjesztésére. De itt még nem állapodnánk meg, hanem minden superintendens a maga egyházkerületében kiváló gonddal ós nagy szorgalommal terjesztené a