Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-02-21 / 8. szám

Kovács urnák corollariuma ugyanis e következő : Montanus oly egyéniség, ki mint „három próbás orthodox" ismeretes volt (sic !) e hazában ós külföldön is, s ki most mint „gazdag" magánzó, egész életét meghazudtolva, aristocraticus lenézéssel, s gyáva álarc alatt, saját kezével gyújtotta meg azon templomot, melyben 20 éveken át szineskedett. Lám, nem első eset, hogy egy reformátornak az ördög megjelent, s hogy az neki dobta kalamárisát. És nem is először találkozunk mi — tudniillik alulirt és Montanus—Kovács úrral mint visionariussal. Midőn ugyanis Kovács ur az alulirtnak vallástani vezérfonalát birálta, akkor a szerzőben szinte orthodoxot látott, holott e vezérfonal nem nyújt egyebet mint a szentírás és az,egyház tanait a leghiggadtabb objectivitással ; miután a szerző legcélszerűbbnek tartotta s tartja jelenleg is, ily vezérfonal b a n egyebet nem nyújtani mint épen az egyház tanát, az egyes lelkészekre bizván annak saját nézetük és irányuk szerinti subjectiv magyarázatát. Más volna, ha a szerző terjedelmes vallástant akarna írni. Akkor igenis a szentírás és az egyház tanai mellett, saját subjectiv meggyőződését és irányát is kellene jellemeznie; de egy vezéríonalb an arra sem hely, sem szükség nincs. Egyébiránt, ha Kovács ur a kérdéses vezérfonalat cum grano salis olvassa, akkor kétségkívül észre is veendi, hogy a szerzj csakugyan nem subjectiv nézeteit adj<» elő. A 11-ik lapon ugyanis, hol a szentháromságról van szó, világosan mondja; „az evang. egyház hiszi a szentháromságot", a 15-ik lapon, hol angyalokról és ördögökről történik említés, ismét világosan mondja, hogy „a s z e n t i r á s az embereknél tökéletesebb lényekről is tesz említést, s azokat augyaloknak nevezi, és a £?entirásban oly képek is fordulnak elő, melyek a sirontuli büntetést s a gonosznak siralmas voltát tárgyazzák. Pokoli; sötét hely; örök tüz sat. mást n e m jelenth etnek, minthogy istennek, a szent és igaz bírónak nem birja tetszését a gonosz, s hogy bün és büntetés szorosan egybefüggnek", sat. Im, azt hiszem, hogy „három próbás orthodox" nem igy beszél. De Kovács urnák visiója volt, s igy nem csoda, hogy ő — mint a vissiónáriusok általában — kész arra esküdni, hogy kísértetet látott. Igy járt vele Montanus is. Azon föltevés alapján, hogy Montanus egész életében mint „három próbás orthodox" volt ismeretes, s könyvét vagy csak futólag is felületesen olvasva, vagy azt éppn nem értve, itélt Kovács ur, s igy nem csoda, hogy Ítélete oly téves, igazságtalan és nevetséges, mint kiindulási pontja. Egy régi visionak megy ő, azzal a különbséggel, hogy most nem kalamárist dob a szegény párának, hanem neki megy doronggal. Tudja meg tehát Kovács ur, hogy Montaúus soha sem volt orthodox, annál kevésbé „három próbás", hogy tőle nem 20, hanem 32 éves műkő lése alatt soha senki orthodox szónoklatot vagy nyilatkozatot se nem hallott, se nem olvasott; hogy ilyennek ismerősei, barátai, collegái és hallgatóitól soha és sehol sem taitatott, sem e hazában, sem külföldön; ellenkezőleg hogy ctt, tudniillik a külföldön, azon vádat, mely szerint a magyar protestáns egyház és annak közlönye az „egyházi és iskolai lap" „rationalisocus által volnának megmételyezve", egyenesen azzal utasította vissza, miszerint a magyar protestáns^ már természeti hajlamánál és irányánál fogva, soha sem fog tért nyitni azon szenteskedő iránynak, mely Németoiszágban jelenleg túlnyomó. Szóval Montanus „három próbás orthodoxiája" oly valami, miről difficile est satyram non dicere, s mit Kovács ur vagy ujjából szopott, vagy mivel őt valaki egyenesen felültette, s mit Montanus mint nevetséges és sértő ráfogást, határozottan és indignatióval visszauta:it. Ha már Kovács ur Montanus könyvét ezen téves és alaptalan föltevés nélkül, figyelemmel, és ismét cum grano salis olvasta és megértette volna, akkor kétségkívül belátta volna, hogy az nem egyéb, mint az ultramoutanismus elitélése és a protestántismus dicsőítése. Protestantismust mondok, nem az evang. „egyházat", ezt jól meg kell jegyezni, mert hic verba 7alent sicut nummi. A munka veleje ugyanis röviden e következő : Krisztus az „emberfii", a magasztos vallás- és erkölcstanitó, nem is álmodott oly intézményről, mint a minővé az idő folyama és az ő zászlaja éj neve alatt a középkori keresztyén egyház kifejlett Ezen középkori egyházat, s annak az emberiségre nézve káros, átokteljes voltát ecsetelni, volt Montanus főfeladata. A reformátio megingatta ezen intézményt alapjában, de a reformátorok koruknál tovább nem mehettek, megtartották a dogmát, az egyház alapját, ós a mysteriumot, annak éltető elemét. De midőn ezt tevék, egyszersmind dicső és hatalmas elveket állítottak fel, leginkább a római curiával folytatott vitatkozás fdytán, és a speieri országgyűléstől kezdve a mai napig,mely elvek ahiendők dolgában minden auctoritást kizárva, s az egyéni szabadságra hivatkozva, nem csak a római katholikus egyház, hanem általában az „egyház" mint dogmán, mysteriumon és auctoritáson fekvő intézmény ellen harcolnak, s melyek mellett — in ultima analy.-i — sem az, sem pedig ez meg nom állhat. Ezeket az elveket fejtegeti Montanus munkájának 150-ik és következő lapjain, A tudománynyal szövetkezett protestántismus végeredménye tehát az lesz, hogy elébb utóbb nemcsak a dogmát és a mysteriumot, hanem magát az „egyházat" is, mint azokon fekvő s igy velek együ.t tarthatlan intézményt mellőzve, Krisztus tiszta tanítását uj, korszerűbb módon fo^ja terjeszteni s a keresztyén társadalmat uj alakba önteni. Ily alakot keresni, ez a protestántismus magasztos feladata és rendeltetése. Kérdem már most Kovács urat, a magyar egyház reformpárt egyik vezérét, valyon nem ezt keresi-e ő is és pártja ? Ha ezt keresik, akkor Montanu^sal egy és ugyanazon véleményüek, s igy: „Wozu der Lárm ?" Vagy tán nem ezt keresik ? Tán az „egyházat" reformálni ugyan, de