Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1875-02-21 / 8. szám

tonosan igazgatja, a mennyiben annak sirja felett a pápa mintegy isteni ihletést nyer. Innen megfejthető, hogy a pápai rendeletek rendesen igy kezdődnek: „Sz. Péter parancsolja általunk." Miként folytathatnák ennélfogva a többi püspökök isten akaratával egyezőleg főpásztori tisztöket, ha szemeik szünetlenül nem ezen egyre volnának függesztve? Kitől nyerhetnének összes működésükre nézve biztos vezérfonalat, hanemha attól, kiben utóvégre is maga sz. Péter nyilatkozik? Miért is csak a pápával való egységben, azaz a tőle való feltétlen függésben lesznek ők azokká a mik, t. i. az egy, egyetemes, katholikus egyháznak vagy Péter egyházának püspökei. E szerint a mint egyfelől az egyház uralkodik a világ felett, ugy másrészről meg a pápa urakodikaz egyház felett. Gergely lelkében a papuralmi rendszer már ép oly teljesen ki volt fejlődve, a mint az ma szemünk előtt van. S ha mégis nem sikerült neki müvét ezen irányban bevégeznie, ennek okát a püspöki karból még ki 11 m aludt önállóság szellemében kell keresnünk. Ha sikerült volna Gergelynek az összes ker. országok püspökeit a fejedelmek iránti hűbéri kötelezettségek alól feloldozni, s azokat vakon engedelmeskedő eszközeivé tenni: minő-hatalom központosult volna kezeiben! Be minő veszély rejlett volua egyszersmind az államok kifejlődésére nézve egy oly egyeduralom kiképződésében, melynek feje Rómában lett volna, tagjai pedig mindenfelé Európa összes országaiban, s mely beékelte volna magát mindegyik államba, a nélkül hogy csak egyet is a maga számár szerezve berendezetta volna. Gergely oda törekedett eleitől kezdve, hogy ily magaslatról az egyházat, az egyház által pedig az államokat hatalma alá hajtsa. Ily értelemben szólott ő már a fejedelmekhez, királyokhóz, mint vazalljaihoz. S ez időtájban hallatszott először affóle beszéd, hogy Pé ter apostol a két szablyát, a lelkit és a világit utóda kezeibe tette le oly céllal, hogy az egyiket önmaga viselje, a másikkal a fejedelmeket övedze fel. — Gergely ugyan oly viszonyok közt végzé be életét, melyek ezen fenhéjázó követelésekkel merőben ellentétesek voltak, de ő e jogigényeket örökségkép hagyta mintegy utóda'ra, Rómában pedig mindenkor értettek azon mesterséghez, hogy a korábbi igényekből későbbi jogot származtassanak. Ez által azonban egyház és állam oly viszonyba jöttek egymással, mely a közöttük létrejött bókét megingatta és valóban legtöbbször a két testület élén állók személyiségétől függött, hogy béke legyen-é közöttük vagy háború. De ezen váltakozó viszony még egy más valamiben is visztükröződött. Jelesen a középkori nézetek szerint volt egy pont, moly ép oly összefoglaló kapcsát képezte a világi hatalomnak, mint a pápai SZÓK az egyházinak. E pont a német nemzetiségű római sz. birodalom volt. Mihelyt azért azon kérdés felvetődött, hogy a két hatalom közül melyik a fensőbb, ennek elvi megoldása csak azon másik kérdésre adandó felelettel látszott lehetőnek, hogy a pápa áll-é fentebb, vagy a császár? Ezért is kiváló előszeretettel intézte Róma mindenkor a maga támadásait a császár személye ellen, a kiben elvileg a fejedelmi hatalom ellen intéztetett az ostrom. — Ehhez járult, hogy ezen intézmény, t. i. a római császárság eszméjében több oly belső ellenmondás volt, melynek kifejlődése és megoldása csak külső harcok által látszó't lehetőnek. Midőn 3-ik Leo Nagy Károly személyében a nyugoti keresztyénségnek egy legfőbb fejedelmet és Rómának egy hatalmas hűbér urat adott, méltán ugy tünt fel a császár, mint a ki isten kegyelméből birtokolójává s kezelőjévé lett minden látható hatalomnak, kinek fenhatósága előtt az egész látható egyház, s maga a pápa is mint „a leghatalmasabb birodalmi püspök" kellett hogy meghajoljon. De a császár mellett málékkor feltűnik a pápa is, mint a ki ugyancsak isten nevében legfőbb uralkodó az embervilágban létező láthatlan erők felett ; ő az ég felé törő lelkek vezetője, s az ő kezében van még a császár lelkiismerete is. Ez által pgy d u a 1 i s m u s jött létre, mely már magában is elég volt arra, hogy idővel felvetődjék ezen kérdés: a kettő közül melyik a hatalmasabb? Ha eredetileg hatalmasabb volt is a császár, de másrészt ez mégis a pápa alattvalójaként tűnt fel, mert hiszen a pápa állította vissz* látszólag a császárságot, ez kiáltotta ki császárrá Károlyt, s csak a pápák kenhették fel e legfőbb fejedelmeket. Ezen okokból már eléggé kimagyarázható azon rivalitás, melyben a keresztyénség két legfőbb méltósága egymást századokon át folyvást majd lealázták, majd ismét felemelók. Ők harcban álltak egymás ellen, a nélkül, hogy egymástól megszabadulhattak volna. De a népek val ásos hite a pápák részére billentette le a mérleget, és utóbb a császárok szerencséseknek érzék magukat, hogy szerencsésebb vetélytársaiknak a kengyelt tarthatták.