Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-02-15 / 7. szám

feljebb abban áll az ország más vidéke és Baranya között, hogy itt nagy darab földön csupa volt (—) jobbágyközségek képezik reform, egyházunkat, mig másfelé a volt parasztközségek közé több-kevesebb szabadváros s nemes-község van beékelve. Ezt előre bocsátva, beszéljünk Baranyáról, lássuk, hogy állottak a dolgoK egykor, s hogy állanak ma. A baranyai nép politikai tekintetben a szolgaság azon súlyos igája alatt nyögött egész 1848-ig, sőt változtatott alakban egészen 1860-ig, vagy ha ugy tetszik 1867-ig, mely általában a hazai jobbágyközségekre nehezedett. Ezen iga alatt mit gondolt ö a szabadságra, s ki gondoskodott róla, az 1848-diki rövid korszakot eltudva, hogy megismertesse a polgári s politikai szabadsággal, annak józan használati módjával? Húzta az igát. Szolgabíró, esküdt, ispán, megyei, urasági hajdú parancsolt önkényileg, ő pedig a paraszt engedelmeskedett feltétlenül. De hát hogy is ne engedelmeskedett volna, ő a földhöz ragadt szegény, kinek eléggé jó természetű ugyan, de csak felületesen művelt földe termékének egy részét elvitte az uraság, másik részét az egyház, és ami megmaradt, s a családtagok által el nem fogyasztatott, abból is a felettébb hiányos közlekedési eszközök miatt alig láthatott egy-két garast, ritka gazda pénzelhetett anüyit, hogy a bocskoit, ha csak az ünnepnapokra is egy pár csizmával felválthatta volna. Ily nép között a protest* lelkész is, még inkább az esperes, dacára demokratiko-presbjterialis elveinek, — meglehetős önhatalmú ur volt; ha elvben hirdették is a népnek egyházi önkormányzati jogait, de a valóságban kevés volt meg abból. Egyegy hatalmas esperes, még inkább egy-egy oly egyházmegyei segédgondnok, iinek a vármegyén is volt tekintélye, befolyása, keresztül vitte a néppel szemben legtöbbször azt, a mit akart. A mi végül a műveltségét illeti az 1848 előtti népnek, az ismeretes előttünk eléggé. A merre a protestantismus megbonosult, állított iskolákat mindenfelé, gondoskodott tanítókról, még ha nagy anyagi áldozatok árán is, mely tanitók bevezették népünket az olvasás, írás mesterségének ismeretébe, megtanították a zsoltárokra, kátékra, Hübnerre: de tovább egy lépéssel sem mentek sem az iskolában, sem az életben. Olvasó-körök, néplapok, ismeretterjesztő olcsó könyvek (a naptár kivételével), népies felolvasások, polgári alkotmán)tan s más effélék teljesen ismeretlenek voltak nálunk 1848 előtt. Vagyis a hűbérrendszer békóiban levő népnek még protestáns része is. ha a műveltség elemeit, vallásos ismereteit, s értelmességet illetőleg messze felette állott is a más vallású népnek; de az uj kor nagy eszméinek, a szabadság, egyenlőség, önkormányzat elveinek valósítására teljesen készületlen, éretlen volt. És ezen éretlen népnek, egészen váratlanul, minden előkészület nélkül leszedte lábairól a békót az 1848-ik s illetőleg 1867-ik óv, nem csak, hanem egyszerre bevezette a szabadság templomába, s a polgári jogegyenlőség szentélyébe, melyekben még a műveltebb népek is — miként az ó ós uj történelem tanítja, — könnyen megszédülnek. A porig lealázott jobbágy parasztból, a szolgaság keserű kenyerén felnövekedett pártömegből lett egyszerre felséges nép. Óriási ugrás volt ez! Tekintetes szolgabirák, s más megyei urak, — az 1848-ik előtti idők e kis istenei, — kik előbb csak parancsolni tudtak a parasztnak, vagy azt előfogatra kiíendeltetni, deresre fektetni szokták: most előzékenyen siettek vele kezet szorítani, sőt ha az jó szájú, nagy hangú, vagyis választásoknál jó szolgálatot tehető férfiú volt, siettek vele összeölelkezni. Magas származású, dús gazdag urak, kik előbb még felrúgni is a jobbágyot méltóságukon alól levőnek tekintették: most, azaz a képviselőválasztások idején boldognak mutatták magukat, ha a dicső nép jogát, javát, boldogságát hangoztató programmbeszédeikért, s kidobott 20—30,000 forintjukért szerencsések voltak a polgártársak éljeneit kiérdemelhetni. Majd előállott a népboldogító próféták, a kortesek nagy serege, kik még az eke mellől is hazahivatták a jámbor földmívest, a tőke mellől is elcsalták a szorgalmos iparost, csakhogy fejébe verjék szegénynek, hogy azok az egykor nagynevű s nagyérdemű honfiak, kik hajdan a nép s a haza felszabadítására oly sokat tettek, áldoztak; kiknek nevét a nép megtanulta tisztelni, s kiknek kiszabadulásáért, avagy a hazába való visszatérhetésökért talán éveken át titokban imádkozott, — hogy azok mind ön hasznukat leső, hazaáruló Judások, a nép s az ország szabadságát egy tál lencséért feláldozó Ézsauk; vagy hogy másfelől azok a férfiak, kik ujabban a nagy hazafiak szerepét játszák: orosz vagy porosz zsoldban álló felforgatók, s a hazának németnél, tatárnál veszélyesebb ellenségei. Ugyanakkor megindul a néplapok, gunyiratok, röpívek igen gyakran szemetes árja, mely a nép