Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-12-20 / 51. szám

ták, a has és mell üregeit pedig homokkal tömték ki. És csak ezután temették el. P o r m o s a sziget lakói egészen kiszáritják, illetőleg megaszalják a holttestet, 3 évig földön fölül hagyják lakaikban, és csak azután ássák el. A Gangesen túl, Keletindia keleti részén éjszakkeletre Chinától fekszik a T u n k i n királyság. Ezeknél is sajátságos szokásokra akadunk. Midőn valaki halálához közeledik, arcára egy kendőt terítenek, hogy utolsó lehelletét, illetőleg lelkét felfogják. A megholtat előbb nem temetik el, mig a jósok ki nem betűzik, melyik időpont lenn a legalkalmasabb az eltakarításra. Igy megtörténik, hogy a halott egy éven tul is eltakaritatlanul marad. Ez idő alatt légmentes koporsóba zárva nyugszik, a legidősb fiu gondviselése alat , ki még éjszaka is a koporsó mellett fekszik. A gyászmenetnél a legidősb fiu legelői megy, fején szalmából font koszorúval, dereka pedig egy kötéldarabbal van körülövedzve, mig a többi kiséret falábakra támaszkodva követi a koporsót, hogy mintegy ez által is fájdalmoknak adjanak kifejezést. Az aszszonyok pedig arcukat befödve haladnak, és mindaddig jajveszékelnek, mig az utolsó kapa föld is reá nem vettetik kedveseik sírjára, kiket rendesen a legnagyobb óvatossággal 20—30-an visznek. A koporsó tetején egy csészében viz áll, melyből egy cseppnek sem szabad, mig viszik, kiömleni. A különféle térdhajlongások, valamint a gyászolók nyögdócselései, ugy az egyéb halotti szertartások a szertartásmester jeladásaira kezdődtek s végződtek a gyászmenet alatt. Az a kendő, melyben a meghalt lelkét felfogni lehetőnek hitték, egész a sírig a halott után vitetett. A temetés után az örökösök közt „k 1 e i n o d i u m"-kint őriztetett. Az ünnepélyes temetkezést gyásztor zárta be, melyben a nép hite szerint az elköltözöttnek lelke is láthatatlanul részt vesz. Gyermekek 3 évig gyászolták szüleiket. A legidősb fiu pedig 3 óv ós 3 hónapig viselte a gyászt, mely idő alatt házasodnia nem volt szabad. A gyász symboluma: szalmakoszorú a fejen s hamuszínű szürkés ruha, A gyász leteltével a holttetem újra fölásatik, a csontok összegyűjtetnek s külön helyen takaríttatnak el. Jó jelnek veszik, ha az idő alatt a felbomlási processuson a test keresztülment, mert ez után ítélik; meg az elholtnak egykori erkölcsi értékét. Ujabb utazók elbeszélései szerint menve (lásd külöuösen ez érdemben : Bourboulon francia követ és neje föl -jegyzései a chinai életről „Hazánk s a külföldben 1865") a föntebbi ázsiai nép temetkezési szokásaival sokban egyeznek a chinaiak. A mi különös nálok, hogy még a legszegényebb is lehető legnagyobb pompával óhajtja kedveseit eltakarítani. Megesik, hogy sokan csak azért fárad nak egész éltökön át, hogy minél fényesebb temetésre tegyenek szert. Különben vallásalapitójok Confucius (Kongfu-tse) iratai is ösztönzik őket arra, hogy e tekintetben semmi kiadást ne kíméljenek. Az ujabb időben földbe sem ássák a holtat, csak színesen a földdel helyzik el, de igen is földdel betemetik. Tibetben (a chinai birodalomhoz tartozik, hátsó Ázsiában), mely körülbelül 6 millió lakossal bir, a temetkezési szertartás különféle. Az előkelők elégetik, vagy bebalzsamozva pyramisszerü emlék alá temetik halottjaikat. A „lámák" és más egyházi személyek tetemei a hegyekre vitetnek eledelül a madaraknak. Szegények ós vagyontalanok pedig zsákba bujtatják a megholt tetemeit, s ugy viszik ki a városból ünnepi körmenetben, mig künn az e célra megtanított kutyákkal szedetik szét. De a csontokat és a koponyát eltemetik. Egészen egyszerű temetkezés csak a nép legalsóbb osztályánál fordul elő. Különben ez egyben egyezik mindegyik temetkezési gyakorlat nálok, hogy a temetkezést megelőzőleg valamely egyházi személy bizonyos misefáiét mond szegény, gazdag fölött egyaránt. Ezenfelül megfogja a fejcsucsán levő bőrt, s addig húzza, mígnem ez hangot ád. Ebből következtetik, hogy a lélek elhagyta a testet. Nagyon sajátságos szokásokra akadunk még az arabok temetkezési szokásaiban is. Mindenekelőtt megmossák az élettelen testet, azután inget adnak rá, lábaira pedig sarut húznak, homlokát, halántékát hosszú, de keskeny lenből szőtt vászonnal fonják körül, mígnem az egész test vászonba göngyölgettetik. Mert törvény nálok, hogy a holt 7 darab vásznat kap magával & sírba. A holttest koporsó nélkül a város vagy falu körül leli sírhelyét, hova a város vagy falu minden lakói ima ós ének közt kikísérik. Nyugvóhelyére akként fektetik, hogy arcával Mekkafelé nézzen, s keze feje alatt feküdjék. Ezen szertartási actus ideje alatt megtelik a halottas ház egy egész sereg asszonynyal, kiket a célra fogadtak föl, hogy jajgassanak ós kiáltsanak, sőt ezek még arcukat is kénytelenek vérig karmolni. A mely család nagyobb gyászt akar kifejteni, az nem rak tüzet egy ideig házában, nem vált ruhát, de megmarad abban, melyben kedvesének halálesete érte. Oly temetkezési szokást, mely a város falain belül, mi több a templomokban vagy templomok körül megy végbe, tehát a hol a temetők e helyen tartatnak, mint durva rosz szokást megvetik. Azért temetkezési helyeik mindenütt u. városon kivül feküsznek. Végre, befejezésül mintegy veszem azt a nagy egészet, melyhez mi is tartozunk, s melynek keresztyénség a neve. De csak : in g e n e r e. Nem részletezem népfaj ok, vagy vallásfelekezetek szerint. A zsidóságtól kölcsönözte első temetkezési szokását, mint sok más egyebet a vallásos ritus határán belül. Az elégetést már csak a feltámadásra vonatkozó hiténél fogva sem volt hajlandó a keresztyénség gyakorlatba hozni, ezért már az első századoktól fogva a temetkezés volt szokásban. A koporsók fából készültek, ritkán használtattak érckoporsók. Miután keresztyéni szempontból a halál nem tekintetett szerencsétlenségnek, inkább mint jótétemény vétetett, hiányoztak a gyászmenetből a fölfogadott siratónők, de annál több gyertyát ós fáklyát égettek, mint az őrök világosság symbolumát. A 4-ik században szokásba jöttek a külön halottvivők, kik mxQccftvfa-iiSib neveztettek. E szokás hihetőleg a dühöngő pestis miatt jött be. Fön maradt azonban a legtöbb helyen, különösen városokban 112