Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1874-11-29 / 48. szám
ösztönszerűleg az idea megtalálta a maga kinyomatát, hogy az ember abban a percben, midőn meghal, azon fokra hág, a mely a földi életen fölül emel, s igy a holt az élők előtt bizonyos pietast vívott ki s benne részesül is. Jühhez járul még a szeretet- és becsülésnek velünk szü -letett érzete embertársaink iránt, melyet sokkal inkább gyakorlunk a holtak mint az élők iránt. Voltak népek, melyek vadságuk állapotában betegjeiket kínozták, szemeik láttára táncoltak és örömre hangolva voltak, halálukon még is megkeseredtek, a fájdalomnak jeleit mutatták. < A mennyiben a holtak eltakarításánál gyakorlatban levő szokások szükségszerűleg a nép vallásos nézetéből a halál felől, ugy szinte az emberi becs inkább vagy kevésbé kimívelt öntudatából sarjadtak föl; azok a mindenkori cultur-állapotnak világos képét mutatják. Már a különféle jelképies előadásai a halálnak, jellemzők az illető nép miveltségi fokára nézve. Gondoljunk csak például az ó-kor legkiválóbb két népére, a görögök- és a rómaiakra. Míg korábbi költők a görögöknél a halált ugy ábrázolták mint az éjszaka szülöttét, és az álom ikertestvérét, addig a későbbiek mint egy derült g en i u s t, lefelé fordított fáklyával, gondolkodó állásban, vagy úgy is miut egy alvó gyermeket keresztbe tett tagokkal. A róma knál p 'dig, különösen az utóbbi Íróknál, már ugy jelenik meg mint egy borzalmas szörny. Már ezen allegorikus képletekből is lehet következtetni, hogy mily eltérő volt a nczet hz élet és baiai felől. De még inkább kitűnik, ha a mivelt vagy miveletlen népek temetkezési szokásait a régmúltból a jelenig egybe vetjük. De midőn ezt tenni akarom, minden egyes népfajt nem vonok be előadásomba, csak a hol a szokások fontosabbak és eltérőbbek. Kezdem pedig az egyptomiak temetkezési szokásaival. E nép ismeretes az ő gondos bánásmódjáról, melyben a holtakat részeltette a lélekvándorlás hiténél fogva; ismeretes azon egész a művészetig vitt eljárásáról, melylyel élt a holttestek bebalzsamozása kőiül. Mi volt nálok a balzsam alkotó eleme, melytől, azt a sajátságot nyerte, hogy a testet conserválta, nem egész bizonyossággal lehet nyomaira jőni. Hihetőleg cédiusolaj és salétrom hozzátartoztak. A bebalzsamozás bizonyos ceremóniákkal volt egybekötve. Legelsőben is ítélet tartatott a megholt fölött, váljon érdemes-e, hogy a szokásos eltakarításban részesüljön. Az árkülönbséget illetőleg 3 nemét különböztetjük meg a bebalzsamozásnak. Az első, a mely legpontosabb volt, egy talentom ezüstbe kei ült (körülbelül 1200 tallér). A második 20 minea (440 tall.). A 3-ik, mely a legközönségesebb volt, 1 /2 mineaba került (10 tall.) Ez utóbbi állott gyakori mosásból retekvizben, azután a test besózatott. A másik kettő aként hajtatott végre, hogy elsőben is az orrlyukakon az agyból a velő görbe vas segítségével eltávolíttatott, s ennek helyére balzsamos folyadék vezettetett be. Továbbá a testnek egy oldalnyilásán a belek kivétettek, a sziv és vesék kivételével, megmosattak pálmaborban, azután megint a has üregébe visszahelyeztettek, a mely telittetett megreszelt myrtus, cassia és különféle fűszerszámmal, mire a nyilás újra bevarratott Erre a hulla fölolvasztott só és nátron folyadékba fektettetett, benne állt 70 napig. Utóbb finom gyapotszövetbe helyeztetett, fogatott a test körül, a mely telítve volt cédrusolaj, myrtus és fahajjal, és gummioldat öntetett fölibe. Igy a halott kop)rsóba záratott, és a háznál egy erre szánt üregbe tétetett, vagy külön épületben egyenes, fönálló alakban a falhoz támasztatott. Az igy kezelt holt testek azután századokig eltarthatók valának, ugy hogy az utódok őseik változatlan alakjaira ismerhetének bennök Sok egyptusi csupa pietásból szüleik vagy testvéreik holt testét a házban tartotta, és nem volt nálok becsesebb zálog, mint egy ily múmia. Mert ki ezt adta zálogba, és nem váltotta újra vissza, becstelennek tartatott és elvesztette a jogot a szokásos eltemetéshez A görög történetíró Herodot azt beszéli, hogy az egyptusiak lakomák alkalmáva1 , halandó természetük jelenitési szempontjából bebalzsamozott holtakat is állítottak soraikba. Az élők lakóhelyeit szállodáknak nevezték, mert csak ideig maradnak bennök, a holtak sírjait pedig örök hajlékoknak. Azért az egyptu3iak házai rendesen minden fényt nélkülöztek, mig nekropolisaik, katacombáik, mausoleumaik, temetkezési házaik a legnagyobb fénynyel épültek. Ezek sorába tartoznak a régi egyptusi királyok csúcsba futó magas pyramisaik. Ilyenek alsó egyptusban még ma is láthatók, Kairó vidékén. Különösen kettő közülök a leghíresebb, az egyik a melyet Cheops (Chufa) és testvére Chefron (Chafra) közel Memphishez építtetett. Az elsőn, a melynek basisa 764 angol láb széles, magassága pedig 780' 90", 100,000 emberi kéz dolgozott 20 év leforgása alatt. Az a szokás, a királyoknak pyramisokat emelni, uralkodó volt 2000 évvel Kr. e., de később az aethiopoknál is szokásba jött a 7-dik században Kr. e. (Herodot följegyzései.) Az aegyptusiak után jönnek a görögök. A honiéri hős korban a holtak testei langyos vizzel msgmosattak, azután bebalzsamo''tattak. Néha perzsa szokásra viaszszal öntettek b?. Azután finom lepelbe burkolva közszemlére tétettek. A temetkezés kezdetben minden fényt nélkülözött. A rokonok és barátok behantolták a holtat, sírja fölé gabonanemet vetettek, hogy ez által mintegy újra az anyaföldnek visszaadassók. Ehhez járult még a halotti tor, mely mellett a rokonok koszorúkat raktak fejeikre és az elköltőzöttet dicsérettel halmozták el, hogy ha ezt az igazság megsértése nélkül tehették. Mert a hazugságot itt is büntetés érte. E temetkezési szokás mellett divatban volt a holtak elégetése is, különösen a 4-ik században K. e. egyátalán divatozott. Az elégetett tetem maradványait nyilvános sírokban helyezték el, mely helyek ép ugy mint
