Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-11-08 / 45. szám

sal kezdjük, s aztán azt kutatjuk, miként jutottunk azon fogalmakhoz; a kutatás második fokán tehát ismeretünk eredetét kell tisztázni, azaz különbséget tenni annak tárgyi és alanyi elemei közt; t. i. mit adott a külső világrend és mivel járult hozzá a lélek ? Ezen elkülönitést a bölcsészet minden korszakában kisebb-nagyobb eredménynyel megpróbálták, de csakis Kantnak sikerült kimutatni tiszta öntudatossággal annak speculativ fontosságát. A görög bölcsészek közt Aristoteles volt az első, ki a speculativ kórdóseket oly rendszeres alakba öntötte, minőt a kutatás igényelt, s mire a dolog természete ösztönözte. 0 nemcsak felölelte előzőinek minden elmélkedéseit, s tisztább világosságba helyezte azokat a kérdések osztályozása által; nemcsak kézzel fogható rendszerbe öntötte a bölcselkedés ingadozó anyagát: hanem oly orgánumot alkotott, mely által minden kutatást tovább lehetett folytatni. Plató helyesen állította, hogy tudomány csak egyetemesről lehet; tehát ezen nagy kérdés állott előtte : „Miként jutunk az ily egyemes tételekhez, mik ezek az egyetemesek Ezen kérdés fontossága kitűnik, ha meggondoljuk, bogy bár a modern tudomány nagyon különbözik a régitől, mindkettő megegyez abban, hogy elveit egyetemes tételekre alapitja; a külömbség csak az eljárásból származik, mi által e tételeket keresték, s a melyben bizonyítékot nyújtanak. A modern tudománynál az egyetemesek legmagasabb általánosságai pontos quantitativ kutatásnak; s bár gyakran tulmennek a tényleges tapasztalás határain, mindig tapasztalatra vannak alapítva s szigorúan megegyeznek mindazzal, a mit tudunk és gondolunk. Miután az egyetemes mindig abstract kifejezése valamely tárgynak, mindig helyettesíteni lehet oly kifejezéssel, mely pontosabban megfelel az illető tárgynak ; szóval ugy tekinthető, mint tisztán alanyi. A régi tudományban nem is gyanították, hogy ezek nem tárgyi valóságok, midőn minden tudós azt vélte, hogy az ismerő észtől függetlenül léteznek, és igy a tudományok főcélja az volt, hogy való létnek találja s bizonyítsa be, mely önmagában hordja valóságának bizonyságát. Itt kezdődik a gyökeres különbség a régi és modern bölcsészet közt, és ez csak más alakja az alapkülönbségnek, mely az alanyi és tárgyi módszer közt létezik. Aristotelessel kezdődik az objectiv módszer hajnala, bár századoknak kellett letűnni, mig napallá fejlődhetett. Ennélfogva őt lehet az inductiv bölcsészet atyjának nevezni, mert főelveit először ő hangoztatta, még pedig nem kevesebb teljességgel és szabatossággal, mint maga Bacon ; bár mindkettőnél érezhető az a hiány, hogy az igazolás nem talál kellő méltánylatot nálok. A tények és fogalmak igazolásának elhanyagolása okul szolgált a meghiúsításra és ellenfeleinek alkalmat adott ezen módszer tudományos értékét tagadni, pedig annak csak alkalmazása volt hiányos. Egyenes ellentétben Piátóval, ki az érzékek helyességét tagadva az elmélkedést tette minden igaz ismeret alapjává, Aristoteles az alapot az érzéki felfogásban kereste, erősítvén, hogy helyesebb boncolni az összetett érzéki tüneményt mint abstractiókká olvasztani. A tapasztalásra és inductiora támaszkodott: az egyik egyes tényeket szolgáltatott, honnan a más utat talált az egyetemes tényekre vagyis törvényekre. Tehát érzéklet nélkül gondolat lehetetlen. Plató azt tartotta, hogy az érzékek csalódása igazolja minden érzék ismeret megvetését, mig Aristoteles sokkal helyesebben azt mondja, hogy a tévedés nem abból ered, mert az érzékek bibás eszközök, hanem azon rosz magyarázatokból, miket az ő bizonyságaikra helyezünk. Tehát az érzékből nyerjük az egyedek ismeretét és inductiók utján az egyetemesek ismeretét; s midőn Piátóval együtt azt tartotta, hogy a tudomány csak egyetemessel foglalkozhatik, azt is erősítette, hogy ezeket csak tapasztalás által lehet megszerezni. Ez képezi a tapasztalati bölcsészet szegletkövét, bár Aristoteles igen gyakran elhanyagolja a tapasztalást, vagy igen könnyelműen fordul hozzá, minek oka az lehet, hogy hiányzott nála a tudományos skepticismus ébersége ; de legtöbbször találkozunk nála a törekvéssel előbb biztosítani a,z alapot, és csak azután kisérteni meg az épitést; vagy más szóval ; „Értsük először a tényeket és csak azután keressük azoknak okait." Aristoteles határozottan roszalja ama veszélyes irányt, mely puszta találgatással egészíti ki a vizsgálódás hiányait és sejtelmeire ugy támaszkodik mint biztos tényekre. Valamely tudomány szilárdabban és biztosabban áll, ha inkább tényeken nyugszik, mint okoskodáson, melynek egyeznie kell a tényekkel: az üres érv hatalmasnak látszik, de valóban mindig gyenge. A tudományra nézve igen veszélyes, ha gondolatainkat nem a tüneményekre és az okok felfedezésére irányozzuk, hanem megkísértjük a tüneményeket egyeztetni meg véleményeinkkel s minden ellenmondás dacára is megmaradunk ezek mellett. Aristoteles nem bizalmatlan az érzékek által nyert ismeret iránt ; ellenkezőleg azt állítja, hogy az eszmék nem egyebek, mint az értelem productumai. Az értelem elvonás által különválasztja az egyes tárgyakat egyetemes viszonyaiktól, melyekkel ezen tárgyak közösen birnak, és igy mintegy anticipálva az ujabb lélektant, kimondja, hogy az értelem késő fejlemény, és igy az értés érzék anyagokból épül fel. Minden egyes érzékület valami érzéki érdeklődést kelt tel és ezen állapot állandósága az emlékezet ; az emlékezetből származnak a megkülönböztetések és végre sok ismétlés után a tapasztalás; a tapasztalásról egy ösvény vezet a tudományhoz s ez ösvény az inductio. Platóval ki az ismeretet a visszaemlékezésből származtatja, egyenes ellentétben azt vitatja, hogy igaz ismeret csak teljes tapasztalásból eredhet, mely tényeken alapul s nem alkot egyetemes tételeket néhány részletesből. (Folyt, köv.) Nagy Ferenc.