Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-11-08 / 45. szám

pot fiatal emberre nézve, mert igen könnyen frivol pazarlás vehet erőt lelkén, melynek következménye beláthatlan. Őt azonban lelke komolysága és szerencsés társadalmi állása megmentette : bárha akadtak rágalmazói, kik azt állítják, hogy mindenét elpazarolta és később rongyszedéssel kellett tengetni életét. Atyja halála után a szellemdus és gazdag fiatal ember Athenbe vágyott, melynek dicsőségnapja már hanyatlóban volt ugyan, de mégis volt benne annyi vonzerő, hogy magához csalogatta a legjelesb görög ifjakat. Azonban Aristoteles főkép azért akart oda menni, hogy Plató ékesszóló bölcsészetét hallgathassa. Plató nem volt Athenben; de ez nem csüggesztette el az ifjút, hanem azon 3 év alatt, mig reá várt, annyi ismeretet szerzett magának, hogy föltűnést okozott. Különös szenvedélye volt a könyvgyűjtés, s miután elég gazdag volt, megszerezte az előtte élt írók csaknem minden munkáit, s ezen tény szolgáljon cáfolatul azoknak, kik az elóbbi mesét feltalálták. 18 éves korában lett Plató tanítványa s 20 évig maradt Athenben. Ezen 20 év alatt a tanítványból barát lett, s ez időnek vége felé egy külön iskola alapitója. Némelyek ezért hálátlansággal vádolják Aristotelest, főleg azért, hogy igen sok kérdésben eltért Platótól s némely philosophiai alapelvekben kénytelen volt saját véleményét védelmezni Platóval szemben s az utóbbit lehetőleg gyengíteni. Némelyek minden ellenkezést hajlandók sérelemnek venni és ha Aristoteles itészete Platóval szebben nem tartja meg mindig a szükséges nyugodtságot, tiszteletlenség soha se jő tollára. S ő maga Ethicájában panaszkodik is, hogy meg kell támadnia oly tanokat, melyeket „kedves barátaink" védelmeznek; de hozzáteszi : „Kötelességünk szétvágni húsunkat és vérünket, midőn az igazság ügye van szóban ; főleg, mert bölcsészek vagyunk, s bár mind a kettőt szeretjük, szent kötelességünk az elsőséget az igazságnak adni." Athénből egyik tanítványával Hermiassal (Atarneus uralkodója) Plató halála után Mitiliaébe (Lesbos tartományban) ment. Azonban itt nem sokáig maradott, mert Eülöp macedón király magához hívta fiának nevelésére. Növendéke ekkor 18 éves volt, tehát elég fiatal még határozott befolyást elfogadni, és elég idős tisztelni a szellemi erőt, mely ezen befolyást támogatta, a mit bizonyít Sándor azon mondása is, hogy nem kevésbé tiszteli Aristotelest, mint saját atyját, mert ha az egyiknek köszönheti életét, a másiknak köszönheti mindazt, mi az életet becsessé teszi. Négy évig volt Sándor tanítója, a mikor Fülön meghalt, és az uralkodás Sándorra szállott. A tanitó és tanítvány közti viszony megszűnt ugyan, de azért a baráti viszony továbbá is fennmaradt köztük. 12 év múlva visszatért Athénbe, és ott alyceumban Apolló templomának szomszédságában iskolát nyitott. Itt voltak azon szép árnyas séták, a hol tanítványait oktatta? s ezért az ő iskoláját „peripatheticusnak" is nevezték, bárha némelyek szerint a kertnek egy részét nevezték „Peripathos"nak, s az volt a tanítási hely; 13 évig tanított itt, s ezen idő alatt irta ha'hatatlan munkáit, bár minden mozdulatát gyanús szemmel kisérték az athenei hazafiak, Nagy Sándorral való összeköttetése miatt. Ez időben történt Nagy Sándor halála, és a fellázadt athenei csőcselék az által adott elleuszenvének tényleges kifejezést, hogy Aristotelest istenkáromlással bevádolta, mert isteni tisztességet tett halandóknak: ezek a halandók pedig barátjai és neje voltak. Aristoteles jól tudta, hogy ártatlansága nem védi meg a veszélytől, hiszen látta azt, hogy Sokrates, tiszta élete és magas szelleme semmit sem ért a néptömeg előtt, mely ilyen esetben nem okoskodik, még kevésbé vizsgál, csak vérszomját akarja oltani. Ezért elhagyta Athént, hogy a mint mondá, ne adjon alkalmat az athenbelieknek újból szentségtörést követni el a philosophia ellen. Kolchisban vonta meg magát, de már egészsége hanyatlott, s a különben is gyenge testalkatú ember a folytonos foglalkozás által kimerülve meg halt 322-ben Kr. e. 62 éves korában. Megtekintve Aristoteles tudományos működési körét, első pillanatra szembe tűnik annak encyclopedicus terjedelme, melyhez Hasonlót alig találunk a világ-irodalom történetében. A tudomány minden ágában teljesen jártas volt. Irt a politikáról, a melyből csak egy kis értekezés maradt meg, de ez is oly tisztán magában foglalja a főelveket, hogy még a mai előrehaladott korban is nagy haszonnal olvasható. Ethicája, rhetoricája és logicája még most is ugy tekintetik igen sokaktól, mint tekintély; metaphisicája pedig magában elég volna nagy nevet biztosítani számára. A költészetről irt töredék talán legértékesebb minden régibb kritikai iratok közt, s ha ezekhez adjuk azon munkáit, miket a physicáról, astronomiáról^ zoologiáról, összehasonlító bonctanról és lélektanról irt, nem csodálkozhatunk, ha oly hosszú időn át tekintélylyel birt és bámulat tárgya volt a tudósok közt, s valóban elmondhatni róla: „Hogy ismeretének pecsétjét ráütötte minden tudományra, vizsgálatai közvetlen vagy közvetett befolyást gyakoroltak minden későbbi tudósra." Ilyen nagy értelmi tüneménynek mindig csodálkozást kell kelteni. Alkossunk bármilyen véleményt bölcsószetéről, bámulatunkat nem tarthatjuk vissza szellemének ereje és mélysége előtt. De ez nem egyedüli igény. Sokkal fontosabb azon törekvése, hogy tudományos megfejtését kereste a tudományoknak oly korosztályban; midőn effélék újdonságok voltak ; nevezetes bölcsészeti módszerének tulnyomólag inductiv iránya, melynél fogva minden tárgy felett először tényeket gyűjtött, csak azután okoskodott. A mily magasan áll Plató az előadás szépsége által felette, oly messze túlhaladja ő Platót az emiitett irányban, ha értékezósében nem találjuk is Plató irályának gazdagságát, változatosságát és drámai erejét: bő kárpótlást nyerünk irataiban a szabatos meghatározások s valódi philosophiai méltóság által, mely iratain elömlik. Aristoteles módszere. Minden bölcsészet vagy tárgyilagosan kutatja a dolgok viszonyait, vagy alanyilag az eszmék viszonyait. Ismeretünket mindig a tüneményekről való fogalomalkotás-