Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-02-01 / 5. szám

lelkesittettek: oly mély nyomokat hagytak követőik lelkében, az igazsághoz való ragaszkodás, s az az iránti lelkesedés oly erősen bevésődött a reformatio hiveinek lelkébe, hogy abban egyes farizeusok s őnhaszorilesök példája aránylag kevesebb kárt okozhat. De még a leggonoszabb vezetés mellett is a protestantismus oly nagy hazugsággá nem lehet — legalább korunkban, ~ mint egy régibb eredetű egyház. A tizenhatodik század reformátorai kiküszöböltek abból minden olyan tant, mely azon kor hitével meggyőződésével ellenkezett, vagyis a protestantismust a 16-ik század felvilágosultságának, műveltségének színvonalára emelték; azon három-negyedfól száz óv alatt pedig, mely azóta eltelt — kevés idő ez a népek életében — a nagy tömeg nem sokkal haladt tovább, kivált ha a legközelebbi évtizedeket nem tekintjük, mint a hol állottak a kor szellemi nagyjai ezelőtt 300 évvel. Következőleg ha itt vagy amott azon alakjában akarják is a vezér férfiak a protestantismnst, s ennek hitvallásait fentartani, melyben az az első reformátorok kezei között kifejlődött: távolról sem lesz ez oly nagy hazugsággá, vagyis nem lesz e között ós a nagy közönség meggyőződése, műveltségi álláspontja között oly nagy hézag, mint a középkori babonás tévtanokat szentesitett tridenti zsinat, avagy a szeplőtlen fogantatás s a csalódhatlaüsági hitcikket megállapító római zsinat, és a katholikus nép csak kissé műveltebbjeinek is felvilágosultsága között; s következőleg a mi egyházunk, legconservativebb alakjában sem teheti az erkölcsiségre nézve azt a romboló hatást, melyet tesz az uj idők szellemével s a kor műveltségével semmit nem alkudozó „non possumus"féle egyház. Annyival is inkább állithatjuk ezt, mert teljesen ellentétes azon álláspont, melyet a két egyház önnön híveivel szemben elfoglal. A protestáns egyház már keletkezésében s első hitvallásaiban hirdette s vallotta az emberi tekintélyektől, hagyományoktól val ó függetlenséget, a szabad vizs gálódás s az egyéni meggyőződés jogosultságát. Es ezen időtől kezdve bármily conservativ irányt vett is egyszer-másszor a protestantismus, s a gyakorlati életben bármennyire megtagadá is azon evangeliomi álláspontot, de elvben hirdette ós hirdeti azt a protestantismus folyvást mindegyik alakzatában. Ebből folyólag ha egyik másik műveltebb protestáns nem találja is egyháza hitvallásának minden pontját egyéni meggyőződésével összhangzónak, még ezért nem kényszeritetik hazugságra; sőt akkor tekintetik reformátoraink hű utódaként, s valódi protestánsként, ha egyéni meggyőződését, ha azt, a mit ő igaznak tart, nem áldozza fel semmi emberi tekintély előtt, ha ahhoz, jöjjön bár e miatt egyházával, papjával, püspökével ellentétbe, szilárdul ragaszkodik. Következőleg a protestantismus elveinél fogva nincs senki késztetve a hazugságra, azaz meggyőződésének elpalástolására, az igazságnak megtagadására; s igy nem is fejlődhetik ki oly corruptio, mely az embert oda sülyeszti, hogy egyéni hitét, meggyőződését, a koronként változó többség vagy a hatalom akaratához képest, mint az öltönyt folyvást cserélgeti, vagy mint a köpenyt forgatja. És még egyet! Lehetnek a protestáns egyház vezérférfiai között is — mint emiitők, — kétszinüek, Önzők, lehetnek kik talán jobb meggyőző lésük ellenére, talán muló világi javakért, fejedelmi kitüntetésekért hamis tanok apostolaivá lesznek. De ők ezen szerepükben is meggyőződésük hirdetőiként tüntetik fel magokat, ezen talán hamis, elavult tanokat is lelkükkel összeforrt, hitökkel őszintén felölelt tanok gyanánt terjesztik elő; s utoljára is, ha talán gyanúsítja is a világ a Hengstenoerg-féle túlbuzgó orthodoxokat, kivált mikor elfogult igazhitüségökért gazdagon látja őket anyagilag megjntalmaztatni; de mégis hol az ember, ki a szivekbe ós vesékbe lát, ki az, ki feltétlenül hazugoknak, ámitóknak, kétszinüeknek merné őket nevezni? Mennyivel felette áll az ily gyanúsított orthodoxoknak a legtúlzóbbika is egy-egy hatalmas, szellemdús, széles tudományu, képzettségű katholikus főpapnak, ki oly szépen, elragadólag, erős érveket felhozva tud beszólni s heteken keresztül küzdeni p. o. a csalódhatlaüsági hitcikk ellen; s mikor a többség azt mégis megállapítja, akkor kijelenti, hogy aztő is hiszi, s főpásztori kötelességének ismeri, még hazája törvényeit is megszegve, annak hivósét főpapi megyéje híveire reáparancsolni. Ám bámulja, csodálja akinek tetszik a kathol főpapságnak e nagyszerű öninegalázását, az egyéni meggyőződésnek a felsőbb tekintély előtti ezen elnémitását, a valódi keresztyéni alázatosságnak ezen embert lealacsonyító torzképét; de én kétlem, hogy az ily példák, s kivált épen azok részéről, kiknek állásuknál fogva a föld savainak kellene lenni, kik a hegytetőre állitattak, hogy egyebek előtt is világoljanak, — kétlem, hogy a jellem képzésére, nemesítésére jótékonyan hatnának.