Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-10-11 / 41. szám

Pár szó a „Pár szódra. E lapok 37. és 38-dik számában Farkas József kartársam elmélkedik »a magyar protestantismus jövője" cimü cikkem felett. Elmélkedése azt tanusitja, hogy a gondviselés őt oly kedélylyel áldotta meg, melylyel az ember a legszerencsésebb, és legboldogabb lehet e világon. „Pár szó a magyar protestantismus jövője felett" cimü elmélkedésében nagy dolgokat oly gyermekded őszinteséggel mond el, mintha azok magukban véve, egészen természetesek volnának, és mintha másként gondolkodni valóságos tévelygés volna. Elmondja egész naivsággal, hogy „a magyar protestantismus igen okosan cselekednék, ha nem akadékoskodik a korábbi századokhan szerzett kiváltságaival, békekötéseivel," hanem, mint az első keresztyének N. CoDstantin császárral, összeölelkezik a mi mai modern államunkkal, mint a mely „a protestantismus elveit annyira-mennyire magáévá tette," és lemondva önmagáról szépen betakarodik az állam csűrébe. Elmondja azt is, hogy mivel „ami államéletünk á modern szabadelvüség szinét s látszatát viseli magán" : badar dolgot cselekszünk mi protestánsok, hogy felekezeti iskoláinkat megtartani törekszünk. Bizzuk ezeket modern kormányunk gondozására, hiszen ha „az állam ujabb intézkedései, illetőleg országos törvényeknek betűi talán sértik is valódi, avagy képzelt jogainkat" : az. sammi baj, azon megütközni gyermekség, „azon törvények szelleme által voltakép a protestantismus szelleme emeltetik diadalra, s a protestantismus missiója előtt egyengettetik az ösvény." Hanem mégis azt tanácsolja az én jó Farkas kartársam, hogy még most csak jogakadémiáinkat vigyük áldozatul, egyéb tanintézeteinket pedig megtartsuk, mivel „nagy ugrás volna egyszerre odavetni minden tanodánkat, nagy ugrások pedig nem maradnak büntetlenül. Keljünk védelmére, s hozzuns áldozatot mindazon tanodáinknak, melyek fentartása kiválóbban szükségesnek mutatkozik, s melyeknek felvirágoztatására anyagi erőnket, avagy] áldozatkészségünket elegendőnek érezzük." Igy elmélkedik az én igen tisztelt kartársam Farkas József ur „a magyar protestantismus jövője" cimü cikkem felett. Nem hiszem, hogy midőn ez elmélkedését leírta, ne örült volna magának, és azt nem mondotta magában: majd meglátom, megérti-e a tisztelt olvasó közönség elmélkedésem elolvasása után, hogy én egy kicsinyt mégis protestáns hittanár vagyok ? ! A keresztyén vallásra áttért N. Constantinnal hogy az üldözött keresztyénség összeölelkezett, mint Farkas kartárs ur mondja, történelmi igazság. De ez a magyar protestantismusra távolról sem alkalmazható analógia. A keresztyénség még akkor üldözött vallásfelekezet volt] mely semmi jogot sem vivott ki magának, neki hát a keresztyénné lett császárral való összeölelkezésben csak nyerni, de veszteni valója nem volt* De az is történelmi igazság ám, kedves kartárs ur, hogy azutánra az lett a törvény az egyházban, amit a császár akart; az is történelmi igazság, hogy, mint N. Constantin, ugy a többi császárok is a püspököket kegyelték, vagyonnal és szép szabadalmakkal megajándékozták, s az alsóbb papságot annyira alájuk rendelték, hogy ítélő bíráik, püspökeik lettek. Tetszenék tisztelt kartárs urnák, ha behelyezkedvén az állam atyai gondjába, nálunk is ez igy lenne, ha ma nem, hát holnap ? Nekem részemről, de talán sok más protestáns atyámfiának is ez éppen nem tetszenék. A császári föltétlen tekintély előidézte csakhamar az egyházi föltétlen tekintély eszméjét, mely az idő folyamában ki is vívatott, s ma is elszántan küzd fennállhatásáért, ellentétben homlokegyenest a protestáns szellemmel. Ismerjük nálunk a viszonyokat. A teljes összeölelkezés az állammal egyik vagy másik irányban, de föltétlen tekintély alá terelné a magyar protestantismust. Tisztelt kartárs ur ! nem jó a tűzzel játszani. Az a gondolat, mintha „a szabadságnak, haladásnak s az egyetemes műveltségnek benne rejlő elveit a magyar piotestántismus jobban ki ' tudná fejleszteni, ha iskoláit átadja az államnak", nagyon, nagyon szegény gondolat. Tény, hogy a cultusminiszter ur törvényhozás nélkül, puszta miniszteri rendelettel oly jogakadémiai tantervet rendel, melynek költségeit a magyar protestantismus alig fogja elbírni. Ez nem1

azt tanusitja, hogy a protestáns szellemet erősítni, fejleszteni szándékozik. Azt hinnem, hogy a protestáns szellem máshol, mint a protestáns iskolákban jobban fejlődik, jobban erősödik, tőlem őrült gondolat volna. Ott, hol tisztán protestáns tanárok öszhangzó működése munkál önszellemük kifejlesztésén, kétségtelen, hogy jobban fejlődik és erősödik a protestáns szellem, mint ott, hol egy-két protestáns tanárnak, bármily erőteljes szellemmel bírjanak is, örökös küzdésben kell lenni idegen szelemmel. Vagy talán egy-két protestáns fanár, mint Farkas kartárs ur véli, egyengetni fogja a protestáns szellemnek az utat a más szellemű iskolákban ? Nem tagadom, hogy igen. De ha a cultusminiszter ur komolyan akarja a protestáns szellem fejlődését, és erősödését: nem az által teheti-e ezt inkább, hogy meghagyja a protestáns iskolákat, és ezenldvíil tehetséges protestáns tanárokat is nevez az államiskolákba ? A protestáns iskolákban fejlődő, és az államiskolákban a protestáns tanárok által munkás protestáns szellem kettős működésében csak jobban erősödik, és jobban hat, mint a pusztán államiskolákban, hol a természet törvényénél fogva az amalgamizálás áll elő. A gyökér, melyből a protestáns szellem táplálkozik, a tisztán protestáns iskolák. Ha e gyökér elmetszetik: mikép erősödhetik a protestáns szellem, s mikép töltheti be missióját ? ! Ila a jogakadémiák átadásával megtörténik az első lépés a protestáns szellem gyengítésére: következni fog a második. Az étvágy az evéssel növekszik. Az én véleményem az, tisztelt kartárs ur, hogy a magyar protestantismus nem kárára, de hasznára van iskoláival az államnak ; de az államnak, és nem másnak; és az állam jól felfogott érdeke nem azt követeli, hogy a protestáns iskolák átadassanak az államnak, hanem azt, hogy az állam által gyámolittassanak. Az a protestántismus, mely a vész és viharok közepette önerejével oly 91*