Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-10-04 / 40. szám

Mindamellett is nem állítom, hogy raritasként nem lehetnek gyülekezetek, melyekben az erkölcsi élet megromolván, minden jót ós nemest megvetnek, de ezek csakugyan oly ritkaságok lehetnek, hogy számításban sem vehetők. Eme közbevetés után folytatom a felvett tárgyat, s azt hiszem sőt tudom, hogy átlagosan véve van a prot. papnak most is tekintélye, s tiszteli azt a nép, ós ha a nép tisztelete süvegelésben, vagy szolgai kézcsókolásban vagy rettegő hunyászkodásban nem nyilatkozik, az csak helye? és jó, mert ha igy nyilatkozik, el kellene arról szoktatni magának a lelkésznek, mivel mi nem szolgákat, hanem mivelt és okos embereket akarunk nevelni. S akarom hinni, miszerint Baranyában is, a honnan a panaszok egymásután jönnek, nagy része a lelkészeknek tiszteletnek és becsülésnek örvend, s azon jeremiadok, melyek oly flagranter immodice színezve látnak napvilágot, csakis néhány egyházra vonatkoznak, és szeretem hinni, hogy a divat hóditó hatalma hozta őket létre; de ellent mondanom azon cikkeknek kategorice nem lehet, mivel tökéletesen nem ismerem a baranyai viszonyokat. Nem is mondok ellent, hanem csak jelzem a benyomást, a mit a baranyai panaszok, s azok közül egy különösen sötét lamentatio tett rám és sokakra, ós nehogy azt hígyje az egyházi állapotainkkal ismeretlen olvasó, miszerint mindenhol oly rothadás van az egyházi életben, mint Baranyából Írják, kötelességemnek tartom tapasztalataimat a baranyai cikkekben foglaltakkal szembeállitaDi. Nagyon, de nagyon kellemetlenül hatott rám a gűnyolodó és keserű hang, mely a nép irányában, különösen egy cikkben használva van, s azon rettenetes conservativ és özönvíz előtti óhajtások, amelyekre nézve vigasztaljuk magunkat, hogy teljesedésbe soha nem mennek. Miután ezt jeleztem, engedje meg az olvasó, hogy ama sötét baranyai cikkel szemben, mely műveletlen, tudatlan s roszakaratunak mondja a népet, kijelentsem, miszerint én a népet alapjában jónak, hivatalnokait szeretőnek s azok iránti szeretetét több alkalommal kimutatónak ismerem. Továbbá mondatik, hogy a nép előtt tekintély az, a kinek pénze s a kinek pandúrja van; én állítom, hogy az csak látszólagos tekintély és valódi tekintély a nép előtt az, a ki szeretettel, türelemmel, jó indulattal van hozzá, s a ki a szó szigorú értelmében nemes jellemmel bir. Ismétlem, ez nem cáfolat akar lenni, miután nem ismerem tüzetesen a baranyai viszonyokat, de szükségesnek láttam a másutti dolgokat előadni, mint fentebb is emiitóm azért, nehogy azt hígyje valaki, hogy minden prot. nép hasonlít a baranyaihoz s minden egyházban vagy egyházmegyében oly roszul állanak ügyeink. Panaszolják Baranyából iv/tis, hogy a község és egyház tddig egy volt s a falu dolgában is döntő befolyása volt a papnak, most pedig nincs. E tekintetben határozottan kijelentem azon nézetemet, miszerint nincs rá semmi szükség, hogy a falu dolgába a pap avatkozzék s viszont, hogy az egyház ügyeiben a községi tanács kontárkodjék, s a hol ez meg van vagy ezt óhajtják, oít nem csudálom, ha egymást éri a baj. Nem hallgathatom el azt sem, hogy ha a „Baranyai echó" című cikk név nélkül jelent volna meg, azt hittem volna, miszerint azt a prot. papságnak nem védelmezője, hanem ellensége irta,ki védelmezés ürügye alatt a prot. papok képzelt nyomorúságát festve, pelengérre állítja őket s látszólag akaratlanul sárral dobálja. Ne Írjunk rusticitissal, annál kevésbé túlozva valamely kellemetlen benyomás hatása alatt. E lapnak is vannak sok olyan olvasói, kik keresik azon cikkeket, melyekben botrány fél ót vagy olyat találhatnak, melyen a lelkész rovására nevethetnek s általában,' ha még volnának is olyan bajaink, azokat nagy ostentatióval piacra vinni se nem helyes, se nem ildomos. Szabad legyen ez alkalommal reflectálnom Farkas és Mitrovics urak azon észrevételeire is, melyek Szekeres M. „Qu(>usque tandem" cimű cikke alkalmából írattak. Farkas József fejtegetéseivel tökéletesen egyetértek s én is állítom, hogy a tanári fizetéseket emelni kell, nem azért ugyan, mintha a lelkészek tán jobban volnának díjazva, hanem elvből, melynek már többször adtam kifejezést, hogy felső iskoláink tanszékei a legkitűnőbb emberekkel legyenek betöltve ezutánra is, s hogy intézeteink régi jó hirökben ne fogyatkozzanak, hanem emelkedjenek. Ezt pedig természetesen más tényezők közreműködése mellett csak ugy érhetjük el, ha tanáraink részére oly tisztességes fizetést biztosítunk, mely megengedje azt, hogy a tanárok minden érát s minden percet hivataluknak, tanulmányaiknak szentelhessenek s az irodalom terén is oly munkákkal léphessenek föl, melyek „szerezzenek becsületet s tiszteletet a