Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-09-06 / 36. szám

Régi dolgok újra előhozva. „Tu non videris perdidisse quod petia Te credo surripuisse quod pulchre negas." Phaedrus Fabul. X. (Folytatása.) A nyilt levél első ós harmadik pontjával röviden végezhetek; az előbbi azon nézeteket és kifogásokat számlálván elő, melyeket Filó is föltétlenül oszt Tóth Mihály müvére nézve, az utóbbiban pedig ujabban kiszemelt hibákat sorolván elő a kérdéses dolgozatból, e két pont ellen annyival kevósbbé lehet kifogásom, mert nem csak hogy helybenhagyja és megerősíti a munka felől tett ítéletemet, hanem még szépen „conferal" is maga részéről szerző egyházszerfcartástana értékének alább szállítására. Kettőt azonban itt sem hallgathatok el. Óhajtottam volna, ha Filó a dolognak erősebb végét választja ; ha figyelme és tanulmánya a neki felülvizsgálat végett átadott műnél, annak igazán tudományos elvi része felé hajlik inkább; hanem azt mutatja ki, mennyit hibázik Tóth Mihály a bélyegilletékeknél adott utasításnál, mert hiszen ez, akár milyen szükséges irodai tudnivaló is, de elvégre még sem tudomány, a mihez Filó oly igen ért, amivel foglalkozni neki oly jól áll; hanem e helyett limutatja azon elveket, melyekben Tóth Mihály téveszt s melyeket az én bírálatom ki nem merít. Ezt én Filótól annyival is inkább elvártam volna, mert ő bírálatomnál azt is kifő, ásolja, hogy az terjedelmessége mellett sem kimerítő, s mert ő igy fejezvén ki magát „szükségesnek látom magam részéről legalább következőket szó nélkül nem hagyni", a legalább szó használata által kétségtelenül kifejezte, hogy több más hibákat is talált, de a melyeket szerző javára s az én terhemre s elmarasztalhatásomra magánjegyzetben hagyott ; nem akarván a kimerítő elősorolás által azon elvitázhatlan tényt constatálni, hogy Tóth Mihály müvében minden olvasója ujabb meg ujabb tévesztésekre fog lyukadni, s annak hibáit teljesen kimeríteni egyikünknek sem fog sikerülni. Én a bírálatokat eddig sem irtain conventióból, megbízásból vagy mint szokás „felkérésre;" lelkiismeretet, tanulmányt csináltam magamnak belőle s elmondhatom épen Filóval, hogy „nem csekély időmet vették igéuybe," s ez az oka, hogy nem is igen áraszthatom el ilyenekkel az úgynevezett „könyvismertetés!" rovatokat; de ha kimerítés dolgában, különösen azoktól, kik nekem e tekintetben szemrehányást tesznek, jó példát fogok látni, Ígérem, hogy jövőre én is nagyobb figyelemmel és kitartással írandók. Filó dolgozatának legélesebb, legérdekesebb s egyúttal legjelentékenyebb részét kétségen kivül annak negyedik pontja képezi. Legélesebb az, mert itt már egyenesen ellenem fordul; de legérdekesebb és legjelentékenyebb is azért, mert ezzel özszefüggésben mondja el némely fontosabb líturgicai kérdések feletti nézetét s igy alkalmat szolgáltat nekünk is arra, hogy azok felett magunk részéről nyilatkozzunk. Mellőzve azért tárgyalási sorrendemben a második pontot, mint kevé^bbó közérdekűt és lényegest, principális jelentőségénél fogva e negyedik ponthoz kívánok kimerítően szólani. Mindenekelőtt merész és indokolatlan vádnak tartja Filó azon ál.itásomat, mely szerint „a magyarországi protestáns istenitisztelet telve van elvtelenséggel, izetlenséggel; rend, összefüggés, egység, biztos megállapodás nélküli az." Ellenkezőleg, ő a külső különbségek mellett is, ugy hazánkban, mint másutt, a protestáns istenitiszteletnek benső egységét ós sajátképeni jellemét mindenütt felismerhetőnek találta s az általam felhozott elvtelencégről annyival kevésbbé lehet szó, mert hiszen az istenitisztelet szerintem is, az annak megfelelő valláserkölcsi elvek szerint alakul, ilyen kultuszt alkotó valláserkölcsi elveink pedig csak nekünk is vannak?! ! Egy biráiat kimórt kerete, kivált ha — mint azzal én is voltam, — annak tengernyi hibákat kell registrálnia, nem engedi meg azt, hogy valaki az ilyen mélyreható kérdések boncolásába bocsátkozzék, minden állítását, nézetét kimerítően indokolja. Az efóle tárgyalási mód, vagyis magának azon tudománynak feladata, melynek körébe a kérdéses tárgy vagy nézet tartozik, vagy pedig egy e célra szánt külön értekezésnek lehet fentartva. Most, hogy állitásom oly merésznek, indokolatlannak, a valóságtól elütőnek tünt fel, megkísértem a bebizonyítást. Előre kill bocsátanom, hogy nézetem szerint, az isteni tisztelet dolgában is igen sok függ az egyéni szükségtől és ízléstől. Lehetséges az, hogy valaki nem találja ízléstelennek azt, a mi engem épenséggel megbotránkoztat s teljesen kielégíttetik ott, hol részemről igen sok kívánni való marad fel; s mikor én a következőkbnn, az életből hozok fel bizonyító példákat az istenitiszte'etre vonatkozólag s állitásom indckolása végett, nem azt írom le, hogy megy az istenitisztelet Nagy-Kőrösön Filó Lajos vezetése alatt, hanem milyen az a magyarországi protestánsok kőzött áltatában, a mely istenitiszteletről mondottam én a nem tetsző kedvezőtlen ítéletet s a mely istenitiszteletnek minősége felett épen orthodox felfogásból, kánonoknak kell határozuiok. Nos hát feltűnő, sőt nem igaz az, a mit állítottam, hogy istenitiszteletünk elvtelen, rend, összefüggés, egység, biztos megállapodás nólküli és ízléstelen? Nézzünk csak a dolognak köz 'lebbről szemébe s keressük hát azt a szigorú elvhüséget, rendet, összefüggést, biztos megállapodást vagy ízlést, mely isteni tiszteletünket jellemzik, melylyel az azok szerint bír, kik azzal oly igen meg vannak elégedve! .— Gondolom, nem lesz Filónak kifogása azon elmélet ellen, hogy az isteni tiszteleti cselekmények nem , következhetnek csak ugy akárhogy egymás után, egymás mellé, egyik, ha tetszik, most előbb, majd később, az egyik itt, a másik ott; hanem az egymásutánra nézve valami elvnek kell irányadónak lennie; okának kell például annak lenni, miért mondandó az urimádság az egyházi beszédet megelőző ima után, meg ismét az utó ima után stb. s általában csak tudnunk kell talán azt, hogy a mi magyarországi istenitiszteletünk, például egy vasár-