Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1874-08-09 / 32. szám
kimeríthetetlennek látszó forrása nem apad ki az idők végéig. Alig végezte be Miklovicz lelkész ur beszédét, midőn Mosonyi zenéjére alkalmazott karének zendült föl, előadva a főiskolai chorus által, mely után Futó Mihály igazgató-tanár tartotta fölötte érdekes felolvasását a főgymnasium történetéről. Protestáns egyház és iskola egykorúak, s igy e városban is már annak reformatora, Szegedi Kis István kétségkívül alapított az egyház mellé iskolát, mely azonban csak 1724-ben lett clyan algymnasium-féle intézetté. Azóta sok viszontagságon menve keresztül, szakadatlanul fönnáll s már 1864-ben annyira vitte, hogy elsö érettségi vizsgáját is megtarthatta. A hely rövidsége nem engedi meg, hogy e jeles fölolvasásból egyebet is kiemeljünk. Megemlítve még Lechner László tanár alkalmi költeményeit, át mehetünk az ünnepély fénypontjára, Szeremlei Samu zárbeszédére. Sajnos, hogy közbejött családi gyász nem engedte, hogy a szerző mondhassa el, de igy is, Paprika Imre s.-l. ur által erőteljes hangon olvastatván föl, a kitűnő akustikáju templomban élvezettel hallgathattuk az eszmedús beszédet. Nem a szokott modorú, elcsépelt frázisokkal zsúfolt beszéd volt ez, hanem mindig az igazi nyomon járva, nagyban kimagaslott tiszta stylusa s főleg őszintesége által. Az isteni gondviselés müvét látjuk abban, — mondotta — hogy egyfelől nagyszerű intézmények silányulnak el, mig másfelől jelentéktelen kezdeményezések, derék vállalatokká növiu ki magokat. A mult, mely a vásárhelyi iskola történetéből felénk szól, tagadhatatlanul szerény. Kifejlett köztünk feltűnőbb jelenségek nélkül, átélt másfélszázadot anélkül, hogy távolabbi helyeken, ugyszólva észrevétetett volna. De épen e zajtalan, e természetes fejlődés mutatja, hogy folytonosan működő okoknak kellett itt lótezniök, melyek létrehozhatták és fönn is tarthatták ezt az iskolát. Ami intézetünket magából szülte, az a protestantismus volt, melyben két főeszme, az igazság és szabadság nyert kifejezést, s minthogy e kettő a korlátokat kevéssé tűri, reá nézve világi önérdek csak aligalig létezett. Innen van, hogy iskoláinknak is sokkal több hasznát vették egyesek, községek, a nép és az ország, mint maga a tulajdonképeni prot. egyház. Az ilyetén érvényre emelkedett közszellemnek köszönhetjük, hogy a nép ma sokkal többet tud, mint hajdanában. Elég szüklátkörüség, hogy ma is nem ritkán halljuk fölvetni a kérdést, hogy hát mi hasznát veszszük az értelmi világosságnak, melyet az iskolák terjesztenek ? boldogabbak vagyunk-e azért, mert többet tudunk, mint elődeink ? Szeremlei ur egy kitűnő iróval felel erre : „A gondolkodás mindenekelőtt emberré képez, hogy mint ilyen boldog-e ? az rajta áll. Majd az alföldi nagy magyar városok föladatát fejtegette. Előadta, hogy ezek nem csupán arra hivatvák, hogy évről-évre learassák termésüket, hanem tartoznak az elvett áldásból meghozni az áldozatot a vallás, a nemzetiség és közmivelődés oltárára, s tettleg megcáfolni ellenségeink azon rágalmát, mintha a magyar népben nem volna elég vonzalom a tudomány iránt, s a polgárisult világ szabadságára alkalmatlan volna. Egyébként a protestáns egyház valamint eddig nem adott okot ily rágalomra, ugy ezután is mindent el fog követni annak meghazudtolására. E reményben nyugodtan várjuk a jövendőt, mert nem a véletlen hatalmában van az, hanem a végzet örök törvényétől függ, mely számunkra szép és dicső munkálkodási tért hagyott fönn. Ezzel vége volt az ünnepély főrészének, melyről mindnyájan mélyen megilletődve távoztunk. Déltől d. u. két óráig kiki szállására sietett házi gazdájával, kissé kipihenni magát és lehűlni az igazán tikkasztó hőségü templomozás után. Mikor a közebédre jött a sor, a Sas szállodába mentünk, hol jó kedélyben a toasztok zápora megeredt. Sokat emlegették a magyar Siont, a kálvinista Rómát, vagyis olyat, ami nincs. Nem lenne jó, ha Debrecen, vagy illetékesebben, lélek szám szerint Hódmezővásárhely volna központi helyünk. Gyönge Róma volna az, mely Önmagával is alig tud kijönni. Mindez csak eszünkbe juttatja Szeitz Leó egyik művében (A Trenk mérőserpenyőjónek összetöróse. Pes*, 1791. 58. 1.) egy túl a dunai kálvinista urnák fölhozott mondását, hogy „vólnának nékünk pápácskáink, csak volnának Rómácskáing !" Egy másik tárgy ami szintén igen sokszor szőnyegre került, hogy Vásárhely a magyarság végpontja, határváros (különben azt is hallottuk, hogy Miskolc is határvár !?). Nem is mulasztottuk tüstént megjegyezni, hogy magyar embernek e tekintetben szőrszálhasogatónak ke'l lennie, nem szabad kisebbítenünk magunkat, ugy is elég parányi nemzet vagyunk. Hát Makó mit vétett, az a 30 ezerhez közel álló népességű magyar város, mely egykor e helynek is nevet adott, neveztetvén Hódmezővásárhely Makóvásárhelynek. Makó jóval lejebb esik és igy nem szabad kihagynunk a számításból. A közebéden rendületlenül ott maradtunk 5 óráig, s maradtunk volna tovább is, ha a Rákócy-iDduló tudtunkra nem adja, hogy a főgymnasium udvarán Borsy Geiza tanár vezetése alatt a disztornázás megkezdődött. A torna igen jól sikerült. A fiuk igen ügyesek, s a mutatványok válogatottan szépek voltak. Dobszóra masírozott a kis sereg s vezényszóra tette mutatványait, melyek közül a magas ugrás egy határozottan ártalmas fajtáján kivül a többi mind edző, testerősitő volt. Időközben megnéztük a múzeumot is, mely bár szegényes, — csupán egy terembe van zsúfolva, — de buzgó őre, Kiss Gusztáv tanár ur, a physicai gyűjtemény alapitója által csinosan rendeztetett be. Esti */2 7 órakor nópünnep volt, s a 9-kor kezdődött zártkörű táncmulatság vetett véget Hódmezővásárhely örömünnepének, melynek rendezése körül főleg Török Bálint főgondnok, Kovács Ferenc volt képviselő ós Karancsy Dániel lelkész urak lendítettek legtöbbet. Óhajtandó volna, hogy ez ünnep ébresztő legyen a jövőre nézve, hogy egy 50.000 lelket számláló tősgyökeres magyar nép lakta város fölfogva kulturális magas hivatását, emeljen a mostaninál különb lakot a Múzsáknak, olyan lakot, mely ugy benső berendezésére, mint — ami
