Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-08-09 / 32. szám

érintett s több más helyek azt tanúsítják, hogy ismét függésben érzi magát a tekintély egyházától. A német theologusoktól megtagadja a képességet az igazi történetírás terén, s jelen munkája bizonyítja, hegy maga is könnyen beleesik azon .hibába, a mely miatt azokat elitéli. Midőn a jelzett hagyományos föltevéseket védelmezi, nem a szigorú történészt, hanem a papismust támogató hagyományok buzgó apologetáját kálijuk beszélni. Ismét a romanismus légkörében lélegzik s kész annak érdekében megforgatni a fegyvert a történetírás mezején. Megdöbbentő a raji, mit szerző Nero császárról tár elénk. Nero irodalmi képzettséggel bírt, e mellett meglehetősen festett, jártas volt a szobrászatban, költeményeket is irt. Másrészről azonban romlott izlés s az őrültség határáig csapongó szeszély jellemezték. A pusztán irodalmi nevelés által fejlesztett hamis pathos elvakítva ragadta egyik őrültségből a másikba. „Nero mindenekelőtt egy irodalmi romlottság." A rosz irodalom, ferde izlés s a morális nevelés hiánya volt az, ami őt erkölcsi szörnyeteggé tette. Hibás azonban maga a gyönyörsovár nép is, mely megvárta, sőt követelte, hogy uralkodója mulattassa. „Az irodalmi nevelésnek veszedelme — mondja Renan, — hogy a dicsőség mértéktelen vágyát oltja be, a nélkül, hogy mindig biztositná a komoly morált, mely megállapítja a valódi dicsőség érzékét." Ebből aztán Renan azt következteti, hogy „egy nagy fejedelem pártolhatja s kötelessége is pártolni az irodalmat, d« maga ne legyen iró. Augustus, XIV. Lajos, mint irodalompártolók kitűnő jelenségek, Nero, Chilperik Lajos bajor király carricaturák." Nem kutatjuk, mennyiben lehet igaza Renannak, de figyelmet érdemel vele szemben Buckle nézete, mely szerint ne a trón, hanem a nép szükségérzete emelje az irodalmat, miivészetet. Az uralkodói kegy megrontja a függetlenséget az irodalomban, terjeszti a hizelgést, szolgalelküséget, s káros hatást gyakorol ez által a nemzet Ízlésére s jellemére is. Eclatáns például Buckle is épen XIVLajos korára utal. Nerohoz visszatérve, tagadhatlan, hogy ő is részes Róma felégetésének bűnében. A nagy városban a tűz kigyúlt 64. jul. 19-én s égett kilenc napon át. A borzasztó merénylet után egy másik őrületes gondolata támadt a zsarnoknak: a vétek súlyát a ker. felekezetre vetni s üldözésével elvonni a figyelmet a tettesek tovább kutatásától, s egyszersmind gyönyörködni a szenvedők kínjain s gyönyörködtetni a népet is. A gyanú megerősítésére elég okot nyújtott a keresztyéneknek mind határozottabb idegenkedése a pogány szokásoktól, átcsapva a túlzásba is. P« o. sok zsidó-ker. vonakodott elfogadni oly pénzt, melyen a császár képe volt; mások nem mentek át oly kapun, melyet pogány mythologiai jelentőségű szobor ékitett. Könnyű volt a keresztyéneket az állam ellenségeinek declarálni. Nero egész leleményességet fejtett ki az összefogott keresztyének kínzásában, s valóságos gyönyörrel látogatta a vesztőhelyeket. Az üldözés azonban céltévesztettnek bizonyult. Vallási eszmékért felgyúlt lelkesedést karhatalommal elfojtani akarni annyi, mint a tüzet olajjal oltani. Renan szerint: „Ki azt képzeli, hogy vallási vagy társadalmi mozgalmat kényszereszközökkel megakadályozhat, csak azt bizonyítja, hogy az emberi szivet épenséggel nem ismeri." A kegyetlen üldözés s „Nero orgiája lett a nagy vérkeresztség, mely Rómát a martyrok városává avatá, hogy a ker.-ség történetében kitűnő szerepet játszék s legyen egy második szent város." 150 évvel később írja Tertullian: „Igen, mi büszkék vagyunk arra, hogy törvényen kivül helyezésünket egy ily ember szentesité. Ha az ember jól meg tanulja ismerni, belátja, hogy a mit Nero kárhoztatott, az nem lehet más, mint igen nagy jó." Különben Nero szeszélyei mellett is az alsóbb osztályokban nagy népszerűséggel birt. Halála nehezen talált hitelre, ellenkezőleg, terjedt a vélemény, hogy csak megsebesült, s menekült és majdan visszatér. A keresztyének, elképzelhető, mennyire megdöbbentek e hir fölött, mely újra föllépését jóslá. S miután már az előbbi forrongások alatt felmerült a nézet, hogy Jézus megjelenését megelőzendi az Antikrisztus uralma, s miután minden szenvedés okát a hivek Néróban keresték : most csak erősbült a hit, hogy ő lesz az Antikrisztus, ki eljövend újra megostromolni az egyházat. A keresztyének rajongó képzeletének ujabb meg ujabb táplálékot nyujtának a szaporodó vészjelenségek birodalomczerte. 59 óta alig mult év nagyobb csapások nélkül. 65-ben iszonyú dögvész dult. Nero után éledt a belviszály, s ehez járult két évi éhség. Iszonyú zivatarok, földrengések jelentkeztek, mindenfelé csudákról, visiókról beszéltek. Az ily viszonyok igen érthetőleg nagyon kedvezők voltak as apokalypsis megjelenésére. A X. és XI. fejezetben mesteri kézzel rajzolja Renan a zsidó forradalmat. Szerinte a prófétai elem tulnyomósága szülte meg a zsidó népben a magasb hivatottság érzetét, ezzel együtt az önhittséget, mely őt gyülölségteljes ellentétbe állította a többi nemzetekkel. Midőn a messiási eszmék megérlelésére szentelte magát, elfogadta sorsát, mely szerint mint nemzet elvesztette életképességét, mert két ellentétes végzetet nem lehet egyesíteni. Renan a választott népet jellemezve, kiemeli a zsidó jelleméhen levő szélsőségeket. A zsidó nép tartá keblében a jónak és rosznak végleteit, párttusáját. „Semmi sem hasonlít a zsidó roszasághoz, s másrészről mégis ép a zsidó nép hozta elő kebléből a jónak, az áldozatnak ideálját. A legjobb emberek zsidók voltak, a legroszabbak szintén zsidók." A zsidóság bár több pártra szakadva, s csak a közös ellenség elleni gyűlölet által volt összetartva, fékezhetlen fanatismussal készült élet-halálharcra a hatalmas Róma ellen. A harcnak eredménye, mint előre látható volt, a végleges nemzeti bukás lőn. Nero megöletése után nem sokára Ázsiában is elterjedt azon nézet, hogy a zsarnok meggyógyíttatván a daemonoktól, nem sokára ismét megkezdi ördögi munkáját. Nem halt meg, nem is halhatott meg oly titokban*; 75