Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-07-19 / 29. szám

sértve, utasítja el magától az öt kenyér csudájának szószerinti magyarázatát. Látszó agos kitérése az „ingyen fáradság nélkül szerzett kenyérre", melyben szelíd gunynyal érinti a munkátlanságot, egyenesen vezet céljához, mely a krisztusi csoda igazi értelmének s erkölcsi jelentőségének föltüntetése. „Az isten országának keresői földi jutalomra ne várjanak!" mondja — és továbbá: „hogy az embernek lehet, ha hálaadással és megelégedéssel fogadja isten áldását, vágyai mérséklése mellett, sokká is tenni a k ev e s e t." Mily egyszerű, s mily igaz: tehát mily szép! S e példát jóformán csak találomra vettük, válogatás nélkül. Vegyünk egy másikat: A keresztyéni megbocsátás (171. 1.) cimü beszéd alapigéje (Máté VI. 14.) „Ha megbocsátjátok az emberek vétkeit, nektek is megbocsát a mennyei atya0

; talán nincs pap, a ki erről ne prédikált volna. Az oly tárgyak, ha nem is a hallgató nép, — de az Írástudók előtt mindenesetre biztos próbakövei a prédikáció erejének; tud-e valami olyat mondani, a mi ha nem absolute uj is, de nem a legközelebb fekvő s elnyűtt köznapiság. A megbocsátás isteni erényéről áradozni, a krisztusi példára hivatkozni, az alapigében jutalmul igért isteni bocsánattal biztatni: miud könnyű. „De hát miben álljon e megbocsátás ?" kérdi exordiuma végén Fejes. „Meddig terjedhet annak határa? Mert végre is bocsánatot hirdetni minden feltétel nélkül, nem volna egyéb, mint a bűnre való felszabadítás ; ez pedig nem lehet üdvös és hasznos törekvés." S épen e kérdéseket felvilágositni: tűzi beszéde céljául. Helyesen. S épen oly helyes a mint megoldja is, hogy a keresztyéni megbocsátásnak erkölcsi haszna s eredménye legyen. Mint a büntetésnek, melyet az állam kezel, ugy a megbocsátásnak is, melyet az egyház hirdet, erkölcsi célja a javitás. A keresztyéni megbocsátás ennél fogva, Fejes szerint, áll: 1. a sérelmek felejtésében és az engesztelékenységben; 2. a kimóletben és a megtérésre való segélynyújtásban; 3. az emberi társaságba való visszafogadásban és szánalomban (inkább: szeretetben). Sokasíthatnám a példákat, de feleslegesnek tartom. Átalános jellemzésül elég annyit mondani, hogy Fejes beszédei a tárgyak választásában, az irás s jelesen az alapigólc szellemének felfogásában, ha különösb egyéniséget ós eredetiséget nem is, helyes tapintatot s alaposságot és józanságot tanúsítanak. Tárgyalásai, jelesen a homiletika szempontjából, nem csak átalában szabályszelüek, hanem a mi több és jobb, a merev sémákhoz tapadás helyett a tárgy természetéből merítettek, helyesek és gyakorlatiak. Eszmeköre a miveltebb közönség igényeinek is megfelelő, a kevésbbé mivelt által is felfogható s minden irányban épületes és tanúságos. Előadását minden túlzás nélküli melegség, szónoki virágok nélküli nemes egyszerűség, őszinte vallásos szellem lengi át, egyszóval Fejes kötetében oly gyakorlati irányú józanul értelmes és felvilágosodottan vallásos gyűjteményt nyertünk, melyet falusi és városi papjainknak használat, illetőleg megfigyelés végett, bizton ajánlhatunk. Még csak egyet említek meg jó tulajdonai közül. Előadásán, nyelvén, irályán mindenütt meglátszik az iró ízlése és gyakorlata, melyet az irodalom más ágában is szerzett ós mivelt, s melynek — mint költő is —nem egy darabjában szép tanúságát adta. Szász Károly. BELFOL JD. Különfélék a Bánátból. Bizony, ugy látszik igazuk van azoknak, kik minket protestánsokat azzal vádolnak, hogy scopae dissolutae vagyunk. Mert a tapasztalat, fájdalom! azt mutatja, hogy mi, ha megértjük is az egyház iránt oly megrögzött ellenségeskedéssel viseltető kor időjeleit, ha tudjuk is erőnket az egyház érdekében összpontosítani, ha képesek vagyunk is az egyház iránti önzetlen szeretet azon lelkesedóséig felemelkedni, mely egyedül hordja magában a fennállás s a vésztőli megóvás biztositékát: mindezt csak oly csekély mérvben tudiuk, hogy eredménye is természetszerűleg csak nagyitón keresztül vehető észre. Az egyház iránti közöny nem igen csökken s egyházi életünk nem igen szalad előre. Ennek oka, igaz, legelső sorban a mai „liberális" (???) időszellemben keresendő, s azon, még egyházi fórfiaink nagy részében is csalhatatlan igazságként meggyökerezett balhiedelemben, hogy most már az „elavult" egyházat a „modern" liberálishoz képest reformálni kell. Pedig nem abban fekszik — erős hitem szerint az üdv, ha a keresztyénséget az időszellemhez képest átidomítjuk, hanem abban, ha a folyton változó időszellemet keresztyénijük. De térjünk a Bánátra! Mi se vagyunk jobbak másoknál, s a mi egyházi viszonyaink sem fényesebbek, mint másutt. Sajnálattal kell megvallanom, hogy ennek oka nagyrészt mi papok magunk vagyunk. Kevés bennünk a közjó iránti érdek, kevés a testvéries összetartás, kevés azon törekvés, hogy egymást kölcsönös tudományos eszmecsere által felvilágosítsuk, a szeretet lelkével buzdítsuk, ámogassuk, s a papi testületet az egyházi élet fejlesztésének legnagyobb erkölcsi hatalmává tegyük. Sok pedig a mellékérdek ós félreértés. A prot. papság közt az ujabbi időben általanos jelszóvá lettek a papi értekezletek. S egészen jogosan is. Mert ha ezen már magokban véve és rendes körülmények között nekünk oly szükségesek, mint a mindennapi kenyér, mennyivel inkább kell őket a mai rendkívüli időben éleszteni, fenntartani és ápolni, midőn egyházi életünket oly égető kérdések környezik, mint talán még soha. És ime a Bánátban ezek se bírnak zöld ágra jutni. Még 1871-ben sikerült egyik testvérünknek a bánáti papságot arrabirni, hogy egyelőre legalább papi olvasó-egyletet alakítsanak, s a nevezetesebb bel- és külföldi egyházi lapok közös tartása által lehetségesitsék az egyházi élet mindenütt mutatkozó mozzanatainak megfigyelését, s értékesítését a mi egyházi életünk ápolásának érdekében. Ugyanazon testvér sikerrel tette meg 1872-ben a második, az elsőből 69*