Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-06-21 / 25. szám

a fürdőben, hol mulattak, d.tloliak és szavaltak. (Vilyon mit ?) Bár igen helyesen beszél magyarul, mégis egy magyar órán könyvét a catedrához vágva mondá: inkább a mongol nyelvet adnám elő, mint ezt a gyalázatos magyar nyelvet. Wjeszt Károly felső gymnasiumi tanár, tót nerozeii tüntetésekről, a turóc-sz.-mártoni emléknap megünnepeléséről, a fenhordott címerről nem tud semmit, de még azt sem tudja, miféle zászló ez a vörös-fehér-kék zászló, mert bár feltűnt neki, hogy sem Eperjesen, sem Kézsmárkon ilyent nem látott, mégis az egészet csekélyebbnek nézte, sem hogy csak kérdóst is tegyen róla. Azonban ily naiv, csaknem paradicsomi ártatlanság színlelése mellett, vallomása egész fplyama alatt, feltünőleg dacos magaviseletet tanúsított. Természetesen várni nem lehetett, hogy be fogja ösmerni a magyarnyelvről ejtett azon nyilatkozatát: Értem de számba nem veszem. Meg kell vallani, hogy a pártfogóság ideálja megvalósításához alkalmas erőkre tudott szert tenni. De ha leikök meggyőződése szerint oly ügynek állnak szolgálatában, mely a magyar állam érdekeibe nem ütközik, ha nem ellenségei a magyar elemnek, s nem szorulnak arra, hogy tetteik a napvilágot kerüljék, akkor nem érthettük, mire valók a kihallgatás folyama alatt előfordult elhallgatások, ravasz kitérések, módosítások, elferditések, sőt botrányig menő tagadások. Mert az mégis különös, hogy arról, mit a környék is tud, mit egy egész város lát, mit a járásbíróság kérdés tárgyává tesz, mit szeplőtelen becsületességü tan :k hallottak, mit fényes nappal és korához mért hetyke tüntetéssel űz a gymnasiumi tanulóifjúság, — mind arról csak a tanári kar nem tud, mind abból nem lát semmit. E tapasztalás a mint a (anári karra nézve bizony nem kedvező, ugy másrészről többet sejtet, mint a mi napfényre jött. V. Következmények. Az intézetnek ily szellemben való működése felháborította Nagy-Kőczén azokat, kiknek kebe'ét a magyar haza iránti hűség dobogtatja, a magyar érzelmű tót hazafiakat, kik érzetöknek nyilvános fellepéssel kifejezést is adtak a városnál, az egyházban, a választásoknál. A város tanácsa és kormánya ily irányú gymnasiumtól megtagadta a 700 frtból álló évi segélyt, — utóbb a város tanácsa „a magyar ellenes törekvés, idegen szinek használata, az egyházkerület határozatainak ellenében tanúsított dacos ellentállás, de különösen amiatt, hogy felbontván a város békéjét és nyugalmát, s még a vérrokonok közé is elhintették a szakadás és ellenségeskedés magvait: a tanárokat mint érdemetleneket megfosztotta azon városi polgári kedvezmények élvezetétől, melylyel tiszteletből ruháztattak föl. De a mélyen fekvő bajnak, a még nagyobb veszélylyel fenyegető sebnek orvoslását csak felsőbb hatalom hozhatván, a megyéhez folyamodtak akkor épen, midőn Zólyom megye felszólalása folytán az ügy megvizsgálására kormányilag superintendens ur hivatott fel. Vajha lenne az eljárásnak eredménye! Mert e jómódú, sokra képes városnak helyzete is valóban szánandó, mind politikai, mind egyházi téren. Az evang. egyház 52 hazafias érzelmű tagja, a kerületi bizottság előtt elmondja panaszát s kitárja szive fájdalmát a gymnasiumból kisarjadzott magyarellenes üzelmek fölött, melyek az apát fiával, a fiút apjával, testvért testvérrel, rokont rokonnal ragadtak elkeseredett ellenségeskedésre, más részről viszont ugyanazon evangegyház papja 41 aláirót tudott gyűjteni, kik a másik félnek gyanúsításával tanúskodnak arról, hogy a gymnasium és a tanár urak mind, egyedül erkölcsiséghez, miveltséghez és vallásossághoz vezetik az ifjúságot s a polgárságnak mind szellemi, mind anyagi javára vannak. A magyar nemzetiség elleni nyilt ós titkos agitatiok s ama szellem kizárólagos élesztése és ápolása, melyet a gymnasiumi tót önképzőkör célul tűzött magának (önképzés az anyai nyelvnek ápolása által „nemzeti szellemben"), mely szakadár túlzásában egy ábiándo3 Szlávia felé gravitál, s megmételyezi az ifjú sziveket, teszi utálttá azon intézetet, melynek alsóbb osztályai falakra szeretik firkálgatni az ily tót verset: Ide tótok, ami zászlóink alá, harcolni fogunk mig isten éltet, mig a serdültebbek ökleik hatalmát már érezni kezdők azt hangoztatják tót dalban: „Fel ellene, Szláviának minden elfajzottja — odrodilecz — ellen; nekünk is van kemény öklünk, vesszen a magyarónság; — törjetek nyakat." — E kizárólagosság mellett a tanári karnak is ellenszenvesnek kell lenni, mindaddig, mig szószólója egy történelmi létjogosultsággal nem biró utópiái Szláviának, mely csak a magyar haza kárával és gyengítésével jöhetne létre. Hiába akarják aztán elhitetni az országgal, hiába hiszik vagy hitetik el magokkal is, hogy csak a tót nép mivelődésének és fölvilágosodásának ellenségei törnek a nagyrőcei gymnasium ellen; ha nem önámitás, ugy bűnös törekvésnek keresett takarója. Autonom egyházunk pedig sem engedélyével, sem hallgatag elnézésével nem tűrheti többé az ily üzelmek folytatását, s nem állhat solidaritásban oly törekvésekkel, melyek egyházi békés együtt létünket nem kevésbé veszélyeztetik, mint az állam helyesen felfogott érdekeit. Katholikus erőszak, jezsuita ármány által nagy csorbát szenvedett ugyan egyházunk, a nyomás súlypontja azonban akkor is hazánkon kivül esett; de országos állásunkat, protestáns jogunkat s még azon autonomiát is, melyre ők oly nagyon szeretnek hivatkozni, magyar törvény adta nekünk, és biztosítja továbbra is, s ki fogja fejteni teljes vallási egyenjogúságig. Ábrándos Szlávia a magyarhoni protestántismus Mekkája nem lehet. Legsajnosabb az, hogy annyi hosszú tűrés után, annyi kérelem és intés és keményebb rendreutasitás dacára is, egyházkerületűnknek e rajongó tót fractiója a közérdekhez simulni nem tud, nem akar, annyira, hogy megegyezés és kibékülés lehetetlen, miután az, miben nekünk hazaellenes b ü n t utálnunk kell, nálok Szlávia, vagy Okolia, vagy Matica, vagy tót vajdaság, vagy pánszlávizmus érdekében kitűnő érdem s a súlyos nagy