Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-04-26 / 17. szám

Erről van szó. nem egyébről. Ezért irtam múltkori cikkemet. Nagytiszteletü Hering János ur volt szives válaszolni, mint a kinek jó „tudomásának kell lenni a dologról, mert ott volt." — Igaz, hogy a feleletben legkevesebb a felelet, nagy része kritika, replica: de azért némelyeket mégis megtudhattam belőle. Először is azt, hogy a bizottság az „én munkámat (nem én mondom, hogy az enyém, hanem H J. ur) nem találta rosznak". Különös! hát nem azért vetette vissza, mintha rosz volna, hanem valami más okból. Tehát a bizottság maga sem vette komolyan a felhozott kifogásokat, hanem valami más oka volt a könyvet nem ajánlani ? Mi az a más ? Erre nézve is találok némi felvilágosítást. „Kérdem, volt-e a bizottságnak utasítása, és ha nem volt, magához ragadhatta-e azt a jogot, hogy minden előzmény nélkül ajánljon oly könyvet . Nagyon különös ! hát egy biráló bizottság, melynek hivatása jó meggyőződése szerint i telni, még előbb utasit á s t vár, hogy miként Ítéljen ? Ugyan kitől ? És hát akkor mire való az ő Ítélete ? Hisz az, a ki az utasítást adja, nem itélhet-e a bizottság nélkül is ? „Mit? A bizottság vessen fel egy elvi kórdéstt idézzen elő a gyűlésen elvi harcot ?" mondja H. J. ur. Erre már alig tudom mit gondoljak. Vagy én vagyok szörnyű tévedésben, vagy a bizottság nincs tisztában feladatával. Én ugy tudom, hogy a kerületi könyvvizsgáló bizottmány „minden eljárásáról a kerületi gyűlésnek felelős" (I. Egyházi rendszer). Igy tehát nem csak hogy uj jogot nem ragadott volna magához a bizottság, ha Weber könyvét felterjeszti, sőt kötelessége lett volna ezt tenni akár tetszik neki a könyv, akár nem; akár ajánlja, akár elitéli azt. Ennek folytán vártam, hogy a ker. gyűlésen mikor fordul elő a bizottság jegyzőkönyve? Nem fordultelő. Megnyugodtam benne, ámbár nem tudtam, hogy miért történik igy. Most azonban H. J. ur szíves volt kijelenteni : hogy a bizottság nem akart elvharcot idézni elő. Ezt már nem hallgathatom el. Én azt hiszem, hogy a bizottságnak nincs joga valamely ügyet elfojtani, azért, mert annak elvei az övéivel ellenkeznek. Micsoda biró volna az, a ki nem az ügyet tekintené, hanem azt, hogy az illető melyik párthoz tartozik, jobboldali-e vagy baloldali; s ha az történetesen nem az ő pártjabeli, elítéli és még csak fel sem terjeszti ítéletét oda, a hol eljárásaért felelős ? Tudom, hogy a polgári téren történtek ily visszaélések; de hogy egy ker. bizottság az egyházi téren is ezen elv szerint akarna cselekedni, azt nem hihetném, ha nyomtatva nem olvasnám. Meglehet, hogy tévedek, s ez esetben ig«n lekötelez a ki felvilágosít; de én azt hiszem, hogy a bizottmánynak a ker. gyűlés előtt kellett volna jelentést tenni eljárásáról és megmondani őszintén, nyíltan ítéletének indokait, nem félve a netalán előidézendő elvharctól. Nem is tudom, miért kell ettől tartani. Hát mikor a silabizálás helyett a hangoztatva-olvasás vétetett gyakorlatba, idézett-e ez elő valami veszedelmes elvharcokat? Pedig Weber könyve is első sorban csak a vallásoktatás módszerét akarja a szemléltetés, a könnyebbről a nehezebbre való haladás elve szerint javítani! Ez-e az a veszedelmes kérdés ? Hiszen módszerét javítani, könnyíteni ker. végzés nélkül is kötelessége minden jóravaló tanítónak, s igy a vallástanitónak is. Igaz, hogy Weber könyvének egyéb tendentiája is van; nem csak arra van tekintettel, hogy : miként? hanem arra is, hogy mit? Tulajdonképpen azonban ez is csak módszertani kérdés. Ha már ez ellen volt kifogása a bizottmánynak, nem mondhatta volna-e meg őszintén: azért tartjuk veszedelmesnek ez irányt ós különösen e könyvet, mert nem akarja a hat—hét éves gyermeket az urvacsorája, meg a sz. háromság titkaira meg egyéb ily dolgokra tanítani, melyektől az ember lelki üdvössége függ, hanem csak arra, a mit Jézus tett és tanított, még ebből is csak olyanra, a mit a gyermek megérthet. Hogy ezen kérdés felretéséből lett volna-e elvharc a ker. gyűlésen? nem tudom. És ha lett volna?! Nos, hát féljünk-e attól, nem az-e a jelszavunk, hogy győzzön a jobb?! hanem az, hogy maradjon a régi? Olyan korhatagnak tartja-e a bizottság egyházunkat, hogy még ily csekély, a vallásoktatás módszerét illető kérdés is veszedelmére lehetne ? Tudja-e a bizottság, midőn elvek megítélésére és ujitó törekvések elfojtására érzi magát hivatottnak? tudja-e bizonyosan, hogy ő a tiszta igazság birtokában van ? vagy csak arról is meg van-e győződve, hogy ő a kertilet többségének akaratját teljesiti ? Ha meg van erről győződve, akkor mit fél a kérdés fölvetésétől? ők, a többség, leszavaznak bennünket, és elhatározzák, hogy csupán csak a káté szerint szabad vallást tanítani. Ha pedig történetesen mi volnánk többségben, a kik a vallásuktatást a kornak megfelelőleg reformálni akarnók, és erre nézve egyelőre, jobb nem létében, célszerűnek tartjuk Weber könyvét, — ha mi vagyunk többségbeu, akkor a bizottság az ö elveivel nem a kerület képviselője, pedig annak kellene lennie; és eljárásával nem a ker. akaratát teljesíti, pedig azt kellene tennie. „. ... oly könyvet, melynek rendelkezése kiszorirítani a kátét." No azt épen nem mondjuk, hogy Weber könyvével egészen ki akarnók szorítani a kátét, legalább a káté tartalmát illetőleg nem. Elismerem, hogy szükséges azt i s tanítani, ami a kátéban van, de nem ugy amint a kátéban van, ós nem kezdetül, hanem befejezésül. Kezdjük a vallásoktatást olyanféle tankönyvekkel, mint a Weberé, befejezhetjük aztán a káté dogmáival a confirmatióra való előkészítéskor. — De hát mégha kiszorítanék is a kátét az iskolából, oly nagy baj lenne-e az? Én azt csak örvendetes haladásnak tartanám, mert ugy tapasztalom, hogy a káté a vallásoktatás és igy közvetve a vallásosság megölője. Meg sem is foghatom, mikópen ragaszkodhatok valaki annyira a kátéhoz, hogy e mellett minden mást fölöslegesnek, sőt károsnak tart, hogy H. J. ur csupán a k á t é védelme végett szükségesnek tartja három hasábos cikkben engem feketére mosdatni, hogy még mikor kijelenti, hogy ő is szeretne jobbat, még akkor is 34