Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-04-26 / 17. szám

azon nem irigylendő álláspontját, melyből kiindulva a népiskolai tankönyv Írásánál ily nézetet vall: „nem szabad mindazt önhatalmamból kiküszöbölnöm, mit a paedagogica kiküszöbölendőnek ítél." Emlékeztetem arra a két székre, mely közt az rendesen földre bukik, ki az egyház hivatalos tanait akarja tárgyalni, de e mellett paedagogus is akar maradni, — igaz és találó B. ur álláspontjára nézve. De az igazságot nem mindenki tűri szívesen, és innen magyarázható ki „váratlan" felszólalásom feletti panasza. Hinc illae lacrimae. B. ur továbbá azzal vádol, hogy félremagyarázom és erditem szavait. Álljanak az utóbbiak itt magok e 1. 5 dik száma szerint: „Népiskoláink vallás-erkölcsi tényleges tananyaga pedig, melyről én akarok szólni, a következő : a bibliai történetek, egyházi énekek, a reformatió története ós a káté (a dogmák) rendszeres átnézete." Ha ily szavak után felteszem, hogy ezen elősorolt tananyag B. ur tananyaga is, akkor ferdítésről szó sem lehet, mert csak azt olvastam e sorokból, mit más is ott talált volna; én a sorok közt olvasni nem tudok, valamint nem értek azon diplomata beszédéhez, ki csak azéri szól, hogy igaz, gondolatait elrejtse. Mivel nem hallgat B. ur a német költő intésére: „Nichts halb zu sein ist edler Seelen Art", mivel csak az „egyház tantételeivel teljesen összevágó tanmenetet akar összeállítani," azért folyvást habozik ; egyszer ugy látszik egészen tisztában van magával a tananyagra nézve, máskor megint ily kérdésekre szorul: „mi tartozik a vallás-erkölcsi tananyaghoz ?" A tridenti zsinat püspökei csak akkor hozhattak határozatokat, mikor a sz. lelket kész tótelekben Rómából megkapták. Sapienti pauca. Végre igen tisztelt ellenfelem oly insinuatióra vállalkozik, miszerint én álláspontja ellen Budapesten szövetségeseket toborzok. Mig B. ur meg nem nevezi nekem azon lapokat vagy személyeket, amelyekkel, vagy a kikkel szövetkeztem, addig nem tarthatom őt az igazság barátjának, valamint határozottan visszautasítom ezen gyanúsítást, melynél fogva állítja, hogy csak könyvem sorsa iránti aggodalmam vezeti tollamat. Még könyvem nem látott volt napvilágot, és B. ur nem is álmodott vallásos tankönyvről, mikor én már evekkel azelőtt tanulmányoztam e tárgyat és cikkeket irtam e themáról, és a mit a múltban tettem, jövőben is folytatandom, vezéreltetvén egyedül az ügy iránti szeretettől. Ezen személyes észrevételeim után a legközelebbi számokban visszatérendek a dolog tárgyalására. Weber Samu. Hering János ur Tálaszára. A mit kívántam, — megkaptam; de nem ugy a hogy vártam. Először is nem H. J. úrtól vártam a választ, mert saját nyilatkozatai folytán igen alapos okaim voltak azt hinni, hogy ő legkevésbé fogja magára venni „handabandáimat". Azután meg azt hittem, hogy majd aki válaszol, az én gorombáskodásaimat mellőzve, komoly higgadtsággal kenyeret dob vissza kő helyett, jóval fizetvén a gonoszért. Azonban a törülő mérgesebb lett a mosdónál, a mennyiben még gyanúsítások is járulnak hozzá. Ugy látszik H. J. ur megkedveltette ezen modort; mert lám folytatja, — és még erősebb fegyverekkel akar leverni engem. Pedig az ily magamféle kis vitézeket, ha csak épen lefőzni akar valaki, legegyszerűbben megteheti ezt ugy, ha fakardjuk vagdalkozásait figyelembe sem véve, hónaljon fogva félreteszi őket: eredj az útból kis öcsém, mert át találunk lépni, aztán nem nőlsz meg. — Hogy én a múltkor élesen irtam, annak két oka volt. Először is tudni szerettem volna, hogy mi van a bokorban, és azt hittem, hogy minél jobban megzörgetem azt, annál bizonyosabban ugrik ki belőle valami. — Másodszor meg a bizottságnak Weber könyvére tett megjegyzései nekem oly abszurdumoknak tűntek fel, hogy igen nehéz lett volna szatírát nem írnom; már pedig én, amint tetszik látni — oly gyenge iró vagyok, hogy nehéz munkába nem foghatok , de a jó igyekezet mégis bennem van, hogy csekély erőmmel tegyek valamit, s igy csak akadékoskodom. — Végre pedig azt vártam, hogy a kérdésre nyerek választ. Én nem arra kértem a bizottságot, hogy múltkori cikkemet vegye bírálat alá és rólam készítsen torz-jellemképet; hanem azt szerettem volna tudni, hogy a bizottság minémü elveket követ ? . .. C salatkoztam. A válasz legkevesebbet foglalkozik a tárgygyal, hanem annál többet szól énrólam. Pedig ez haszontalan dolog. A kik ismernek, azok ugy is ismernek, akik nem, — azokra nézve az én jellemem rajza semmi fontossággal nem birhat. Mit érdekli az az olvasóközönséget, hogy ón goromba, meg haszonleső, orthodox farizeus, meg tudja a jó isten még mi nem vagyok ? Véteknek tartanám ily üres feleselés továbbfolytatásával tölteni el e lapokat, s azért, bár a tisztelt válaszoló ur merész logikájú következtetésére sokat lehetne mondani, — mellőzöm az engem illetők nagy részét. De némelyekre mégis saját becsületemre való tekintetből válaszolnom kell. Azzal vádol a cikk, hogy indiscret voltam. A dolog igy áll: — A bizottság két tagjának írásban beadott véleményét, nem a hivatalos uton, az esperes által, hanem magától t. Hering János úrtól vettem át használat végett. Én, azt hivén, hogy a mit valaki hivatalosan cselekszik, az nem titkos dolog, hanem nyilvánosság elé adható, — közöltem az egyikből némely részleteket, kimutatni akarván ez által, hogy azon kifogások, melyekre a bizottság ítéletét alapitá, nem annyira alaposak, mint inkább keresett szőrszálhasogatások. Ha ez indiscretio, hiba volt tőlem, (ítélje meg a t. olvasóközönség,) ugy én ezennel íme mindazoktól, akik ez által méltán bántva érezhették magukat, tisztelettel bocsánatot kérek. Ezt tenni — kötelességemnek tartom, többet nem tehetek. Egészen más az a második vád, az x—i állomásról, meg az y—i lelkészről. Hogy miképpen tartozik ez ide, és mi szükség volt ezt itt felhozni és igy elferdítve csakhogy ellenem fegyverül lehessen használni, azt igazán