Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-04-26 / 17. szám

vagy egyetemi tanári székkel, ministerialis hivatallal cseréljék fel ? Hova tűnik el egyházunk egykori dicsősége, koronája, a felvilágosultságbau, szabadelvüségben vezérfáklyául szolgáló főiskolák, ha a nagynevű Budaiak, Szilágyi, Sinay, Kövi, Mártonok babórkoszoruzta székeikbe oly epigonok ülnek, kik szellemszegénységük, vagy élhetetlenségük, restségük miatt félnek, s képtelenek más pályára lépni; ha csak azok lesznek a protest. tudományosság apostolaivá, s a protest. ifjúság lelki vezéreivé, istápjaivá, kiknek nincs reményök, hogy akár mint lelkészek, akár mint állami hivatalnokok vagy magántisztviselők a tanári 1000—1200 ftnyi fizetést fölöző díjazásban részesülhessenek? Meghagyhatja az állam a bécsi ós linci békekötések okmányait, vagy az 1791. 26-ik articulus egyházi és iskolai autonómiát biztosító pontjait teljes épségükben : ez avult pergamenek s irott levelek meg nem mentenek bennünket s iskoláinkat. Ellenben ám vessük tűzbe mind azt, mit a századok egyházunk történelmének lapjaira felvéstek; ám szaggassuk szót az ősök drága vérén szerzett, s oly becsesekül tekintett biztosító okmányokat: de ha alsó s felsőbb iskoláinkat a kor kívánalmaihoz képest, s kitünö tanerőkkel berendezzük, nyugodtan nézhetünk egyházunk jövője elé. A schulmeisterek nem csak a szuronyos hadseregeket, de az ultramontáu-jezsuita hadat is legyőzendik. De talán nagyon is a setét oldalát tekintettem egyszerre a felvett tárgynak, — hangzik az ellenvetés, — a tanári székek talán még sincsenek oly nyomorultul díjazva, mondják, hogy azokra maholnap csak a legselejtesebb emberek vállalkozzanak. A rendes fizetés mellett vannak mellékjövedelmek, és még sem Szekeres ur nem hallotta, sem ón, hogy a tanár éhen halt volna meg, s kétkedik legalább Sz. ur, „hogy protest. tanerőink tisztességes ételt későn se kapnának.* Biz az igaz, hogy a tanár is csak megél. Fel kell tételeznünk, hogy okos ember a tanár, okos embernek pedig mester a neve; s ha már mester, talál mellékforrásokat. Igen, de minők ezen mellékforrások ? Yagy olyak, a melyekből ha gyakorta ment, olyan szégyent hoz az összes hazai tanintézetekre, minőről a mult számunkban kellett említést tennünk, nevezetesen, hogy a szomszéd állam oktatásügyi ministeriuma kénytelen volt a magyar érettségi bizonyítványok érvényességét elvetni; vagy olyak, melyekből csak fokozott, s a tanárnak saját céljától elütő térre irányzott munkássággal, s igy testi lelki erejének idegen célbóli megfeszítésével lehet csak meríteni. Az elsőről nem is szólok; mert a mely tanár, vagy tanártestület jellembe vágó erkölcsi foltokkal van megbélyegezve, az a legnagyobb tudományos készültség mellett is csak mételyező fekélye a társadalomnak, megmérgezője a kezelése alá adott ifjúság szivének, jellemének. Az utóbbi keresetmód becsületes ugyan, de hátrányos az intézetre; mert hiszen ma már az Abc, vagy az egyszerű bibliai történetek tanításához is tanulmány kell; hát még egy közép- vagy felső iskolai tanár mennyivel inkább késztetve van, ha magát s az intézetet a rohanva haladó kor színvonalán akarja tartani, hogy egész életét s összes szellemi erejét saját szakmájára s önnön továbbképezósére fordítsa. Következőleg minden órával, melyet kenyérkereseti érdekből idegen téren való munkásságra fordítunk, azon tanintézet raboltatik meg, melynek szolgálatában állunk; minden darab kenyérrel, melyhez a tanár mellékfoglalkozás után jut, egy-egy szellemi falat vétetik ki a tanítvány szájából. A tanár csak megél, de az intézet álla aszik fel. És mégis: „bizony nem a fizetésemelés —mondják Sz. úrral igen sokan hanem az ügybuzgalom, a lelkesedés viszi elé a protestáns tanügyet." Kétségkívül. Valamint az irott alkotmányok, s a paragraphusokba szedett bármily üdvöseknek látszó törvények egy nemzetet sem tettek még szabaddá, nagygyá: ép igy a nagy fizetések magukban véve sohasem fogják sem nálunk, sem másutt a tanügyet felemelni. A bérencek, bármily nagy jutalmazásban részesüljenek s bármily kitűnő tehetségek legyenek is, csak bérencek maradnak; a lélek, lelkesedés, ügybuzgalom az, amely megelevenít. És ha hazai protestantismusunk akár hajdanta, akár a közelebbi időkben csupán az általa nyújtott anyagi díjazásokra s lelkesedés nélküli fizetett szolgákra támaszkodott volna, rég felállították volna sírja fölé a keresztet. Másrészt azonban azt sem szabad felednünk, hogy ez a „ lelkesedés," az ;iz „ ügy buzgalom " oly virág, mely kivételesen, egyes tűlmeleg keblekből elősarjadva, az egészen rideg, kopár, s mindenektől elhagyott vidéken is virágzik ugyan, de általánosságban véve csak ott díszlik, hol annak gyökerét az elismérés, a méltányosság üdítő vizével öntözgetik. Következőleg ha a lelkesedést a tanügy terén is jfoko-