Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-04-19 / 16. szám

csakis mint kegyeleti ténynek tulajdonítunk jelentőséget ; ellenben ami a dolog érdemét illeti, szerintünk, tévesztett lépés az egész, és határozottan mondhatjuk, hogy hasonló körülmények között hasonló kritikának akár ma is ismét megnyitnék hasábjainkat. A bírálatnak nem az a rendeltetése, hogy cirógasson, hogy lágy beszédekkel édes álomba ringasson, hanem hogy férfias őszinteség által indítson és a közönséget ugy mint a szerzőt eszmóltesse, amazt az íróhoz jogosan tehető igénye felől, emezt a felől, amire magától ritka ember jut el: erejének, tehetségének mértéke felől, hogy helyesen megítélhesse, „quid ferre recusent, quid valeant hűmen." Fődolog tehát a kritikánál az, hogy e kettős cél legyen elérve; ellenben hogy amaz eszméltetést mikép ejti meg biráló, simán-e vagy darabosan, szárazon érvelve vagy gunyorosan, egészen mellékes kérdés — Ami pedig számításba semmi esetre nem jöhet, az a szerző kisebb vagy nagyobb susceptibilitása. Mert hiszen a szerzőre nézve a bírálat, mikor hibáztat, mindég sértő, mindég goromba lesz, akármily édeskésen ejtsük is a szót, mely gáncsol. A mézes-mázos burkolgatás által a gondolat veszt éléből, indító erejébíl, anélkül hogy az önszeretetében megtámadott szerzőt kibékíthetné. Semmi sem természetesebb, mint, hogy a velünk született önszeretetnél fogva a szerző a kritikával szemben munkája hibáztatását rendesen személye iránti ellenséges indulat kifolyásának kivánja tekintetni, mert hisz a sújtó Ítélet helyes voltát mi által tudná maga és mások előtt is könnyebben gyanússá tenni, mint nemtelen indulat föltevése által? Ámde épen azért szent kötelessége a vitán kivül állónak, hacsak alapos okok az ellenkezőre nem kényszeritik, ama félrevezető föltevést határozottan visszautasítani. S mert a fentebbi nyilatkozat e lélektani igazság ellen vét, mert a dolgot mellőzve, épen csak a személyeket állítja előtérbe, azért kötelességünkké vált az ellen óvást tenni annyival inkább, miután ama nyilatkozat pláne a testvórintézetek egymáshoz való' viszonyát is belekeveri a játékba. Avagy kérdem, mi köze akár a debreceni, akár a sárospataki főiskolának ahoz, hogy Tóth Mihály könyvét Mitrovics Gyula akármilyennek találja ? — Ha Mitrovics kri tibája tulszigoru, igazságtalan: nyitva a tér azt kimutatni, s ez az egyedüli jogosult felelet a föltett kérdésre, hogy jó-e a Tóth Mihály könyve vagy sem; minden egyéb beszéd, ha még oly kenetesen hangzik is, a tudomány szempontjából a gonosztői való. Semmivel sem több nyomaték ü, amit felszólalók a lassan fejlődő magyar protestáns irodalom érdekében emlegetnek. Pengették e húrt Kölcsey és Bajza ellen is , és már Kölcsey és Bajza , ujabb irodalmunk igazi kezdetén megfeleltek rá ugy, hogy mi későbbiek bátran hallatlanná tehetnők a rég elkallott nótát, hl a téves nézet mindég oly üdvös célzattal nem tétetnék kapcsolatba, mely a közönséget könnyen félrevezetheti. A jelen példa mutatja, hogy ma sem felesleges ismételve fölemlíteni, amit Bajza több mint 40 évvel ezelőtt elmondott: „HÜ mi barátinkat, rokoninkat, mint eddig, csak ölelgetjük, hitsorsosinkat csak dicsérgetjük, nagyjainknak (ma e helyett: népünknek) csak hízelkedünk, bókolunk. . , ha rettegünk az igazat nyilván kimondani, ha örökké csak mellékes tekintetek szolgarabjai leszünk: ugy a tudományos haladásnak bízvást lemondhatunk még reményéről is, ugy örök veszteglésben tespedezünk, s egy chinai penész fogja elborítani, megemészteni nemzetiségünket, nyelvünket, tudományos létünket." (Kritikai Lapok 1831. I. k. 7.1.) Sajnos, hogy ami irodalmunk minden más ágára nézve ma már igy elmond va^, anachronismus volna, a protestáns irodalomra, ut figura docet, teljes terjedelmében alkalmazható. Mindjárt máskép lesz minden, ha megtanuljuk elválasztani az írót mindattól, ami őt mint nem írót, mint hazai polgárt, mint egyháztagot, mint tanárt stb. illeti* Ismerek ón kitűnő irót, ki igen rosz tanár és viszont jeles tanárt, ki igen roszul ir. Az embert írói müveiről itólni meg — mondja egy német iró, — ép oly igaztalanság, mint az atyát gyermekeiről. Ime! én a fentebbi nyilatkozat aláíróit egyenkéut ismerem, jellemüket, tudományukat, közhasznú működésüket nagyrabecsülöm, s már most kérdem, csorbát ejtett-e ez őszinte nagyrabecsülésemen az, hogy a nyilatkozatukban kifejtett nézetükben nem osztozván, eltérő véleményemet kimondtam ós kimondtam ugy, ahogy isten tudnom adta, szókimondó modorom szerint ? Nem! semmiesetre nem! Ha egymás iránti jóindulatunkat nem változ. tathatja meg az, hogy nem egyforma orral születtünk, nem változtathatja ineg az sem, liogy észjárásunk nem egyforma. BALLAGI MÓfí.