Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-04-12 / 15. szám

korlati- élet küszöbeihez. — És bizonyára, csak is azok az igazi protestánsok, kik ezt igy tudják s fogják fel, kik e szellemirányt követik minden életviszonyok és körülmények közt. Ha a protestantismus e szellemiránytól eltávoznék, hűtlen lenne missiójához; adós maradna a világnak, s félő, rajta is beteljeseduék, a mit a költő igy fejez ki: ,,Jede Schuld racht sich auf Érden.4

Vigyázzanak hát orthodox, stagnáló confessionálistáink, hogy e tórre ne sodorják a protestantismust, mely a krisztusi elv ós szellem továbblüktetése a világtörténelem ereiben. E szellemnek kell, hogy legyen hordozója különösen a protes'áns paps g, még különösebbel a magyar protestáns egyház lelkészi kara, el nem felejtvén mit egykor elhunyt Petink mondott, hogy a mai korban csak szellem életi tevékenység s erély lehetnek az egyház fennmaradásának biztos tényezői. A papság legyen a világ világossága, az eszmék bátor harcosa. Ez hivatása, miről majd közelebb szólandunk. PERESZLÉNYI JÁNOS. ISKOLAÜGY. Tanítói gyámegyletek. Egy igen jeles, gonddal, szorgalommal kószitett s kitűnő organisáló talentumra mutató, az eddigi alapszabályoktól nagy mérvben elütő lelkészi gyámegyleti alapszabályok köröztetnek a lelkészek között egy egyházmegyében átnézés, tanulmányozás végett, hogy a bekövetkezendő tavaszi egyházmegyei gyűlés alkalmával tárgyalás, vitatás alá vétessenek. Ezen alapszabályokról, melyeket ismertetni nagyon óhajtanék, s melyek, meg vagyok győződve róla, a legnagyobb mértékben lekötnék az olvasó figyelmét, s melyeknek ismertetését vagy kivonatos közlését csakis azért nem teszem, mert félek, hogy indiseretiót követnék — gondolkozva s azoknak lényegét elmémbe idézve jutottam azon gondolatra, miszerint azoknak egy pontját, mely azon elvet akarja életbeléptetni, hogy a hivatalnokokat tartó testületek is kötelesek részt venui hivatalaokaik nyugdíj- vagy gyámintézeteinek segélyezésében - mily szép eredménynyel s mily könnyen lehetne a tanitók gjámegyleteinól is megvalósítani. A tanítók gyámegyletei, bár országvilág beszélt rólok, s foglalkozott velők hivatottak s hívatlanok egész légiója, nagyon keveset haladtak s igen gyenge lábon állanak. Igaz, sok helyen csak nem rég alakultak; de rajtok is van a kor bélyege, nincs bennök vitalitás s oly halványak, mintha a betegség, a sorvadás magvát keblökben hordanák s mintha a halált hozó csira velők született volna. A legközelebbi, részben a mai időnek is jellege, sokat beszólni, de keveset tenni; divatba hozni valamit, arról uton-útfélen szónokolni, a tárgyat túlhajtani ós a túlzás által a feledést, a bukást elősegíteni. Nem n ondom, hogy a tanitók sorsa elfeledve lesz; de félek, nagyon félek, miszerint az a sok túlzás, az a sok tulhajtás épen nem használt nekik, sőt nagy kárukra volt. Sok embert, ki nem szereti a semmit mondó phrasisokat saz üres diktiókat; de tenni s okott, viszatartott a cselekvéstől az a sok túlzás, gondolván : a mit kivihetek ezen általános alarméban, nem hogy még méltányosan fogadtatnék, hanem üldözés vagy guny tárgya lenne, másfelől a tanítókban oly ábrándokat szült, melyek soha teljesedésbe nem mennek. A mi túlzott, az kivitelre nem számíthat, a mi túlhajtott, azt nem lehet megvalósítani, s a túlzó emberek nem is visznek ki semmit, mert egyfelől nincs kitartásuk, nincs erólyök, másfelől elég is nekik, ha beszélhetnek és oly nagyokat mondhatnak, a mely kivihetetlen, s akkor azokat, akik tenni szoktak, kárhoztathatják, miszerint semmit nem tesznek. — Ugy látszik a társadalmi téren a sajtóban is alább hagytak a tanítókat illető túlzással, de félő, hogy midőn ezzel alább hagytak, egyszersmind magát a tárgyat is feledik — mint ez a divatos dolgokkal történni szokott — s elfeledett lesz a tanitók sorsán való könnyítés, más felszínre került tárgy egészen háttérbe szorítván azt. Ez szomorú, igen szomorú lenne, mert foglalkozni kell ezzel a dologgal, az igaz nem túlozva, nem túlhajtva, nem divatból, hanem elvből, higgadtan , behatólag, a körülményekkel számot vetve, s a tanitók anyagi gondjain , gyámegyleteik életerőssé tételével, segélyezésével is könnyiteni ; mert azt az országos tanítói nyugdíjintézetet ki tudja mikor állítják fel ? — írtak, beszéltek róla, számításokat tettek és még az eredményt nem igen tapasztalhatják tanítóink. — És nem tudom, hogy valami országos vihar — melynek előtörése nálunk nem ritkaság — a tervezett állami tanítói nyugdíjintézetnek még magvát is nem söpri-e ki a bureauk fiókjaiból, miszerint azon tanitók, kik attói oly igen sokat vártak, sírva néznek utána. *) Ezért tartom szükségesnek az e.-megyei gyámintózetek fenntartását, ápolásán kellő jövedelemmeli ellátását. Jövedelmeiknek fokozását pedig, igen egyszerű módon elérhetnők azon szabály által, mely a tanári gyámegyleteknél már be van hozva, nevezetesen a tanulók évenkénti csekély összeg fizetésére kötelezésével. Csekély, nagyon csekély összeget hozok indítványba, a kivíhetós, a megvalósithatás végett s mert épen nem akarom visszariasztani az illetőket ez áldozattételtől. Ismétlem, csekély összeget hozok indítványba nevezetesen, hogy minden iskolás gyermek fizessen évenként tiz krajcárt a tanitói gyámegyletek részére. Ezen fizetést a legszegényebb gyermek is megbírhatja és mégis szép összeggel nevelné a gyámintóze*) Mi is azon nézetben vagyunk, hogy tegyünk magunk, a mit tehetünk, mert az országos nyugdíjintézet kérdés, mikor jön létre, B kérdéB, hogy tanítóink akkor is élvezhetik-e. Szerk. 29*