Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-03-15 / 11. szám

szüleiről több.k közt ezeket mondja: „Szakadatlan kötelességszerű munkásság, kapcsolatban a bölcs gondviselésbe vetett azon bizalommal, hogy ha az ember a magáét ereje szerint megtette, minden jóra fordul, ea volt az, mi által anyám minden gond és minden bűbánat felett győzedellmeskedett. S ebből állott tulajdonk épen vallása is, mely egyfelől a lelkiismeretes cselekvésnek, másfelől a hivő bizalomnak vallása volt. Egészen máskép állott a dolog atyámnál. 0 annyira hátralékban volt mindég kötelességszerű cselekvésével, lrgy okvetlen szüksége volt valamire, ami a hézagot betöltse. Ez Krisztus engesztelő halála volt, melynek büneltörlő erejére támaszkodott. Neki könnyebb volt egyszer mindenkorra hinni, mint a hajlamaival ós szenvedélyeivel való harcot naponta megujitani. Anyám nevette a hittótelek cipekedósét, melylyel atyám kínlódott, mig az ő hite oly rövid s egyszerűen mindég együtt volt. Krisztus, kinek isteni természete, titokszerü szent neve és világmegváltó áldozati vére felett atyám komor elmélkedésekbe merült, anyámnak nem volt egyéb mint a bölcs isten küldötte tanító és erényes ember, kinek vértanusága azonban nekünk semmi hasznunkra nem lehet, ha csak tudománya szerint nem tlünk, s példáját nem követjük. * Strausz, anyja természetét örökölte s ugy tapasztaljuk, hogy gyermekkori benyomásai határozó befolyással voltak életiránya felett. Ö erkölcsi természetünk öntörvényhozását hangsúlyozva, odalökte a positiv vallás nyújtotta mankót, hogy egészen maga lábára álljon. S ez az, ami őt elejétől fogva (llenkezésbe hozta azon vallással, mely voltaképen csak is azoknak szól, kik emberi nyomorúságunk tudatában annak szükségét érz k. „Jőjetek énhozzám mondja Jézus, nr'ndnyájan, kik fáradtak ós megterhelve vagytok, és ón megnyugosztlak titeket." Viszont a senkire nem szoruló, magát gazdagnak tudóról mondja. „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, hogysem a gazdagnak isten országába menni.* Strausznak oly vallás soha sem lehetett Ínyére, mely őt, a nagy Mki adományok birtokosát, a szellemi arisztokratát amaz ügyefogyottaknál is kevesebbre teszi, kik szellemi létük még csak derengő öntudatára sem jutottak, de mert egy felsőbb akaratnak hódolva attól vakon vezettetnek, a föld savának lenni mondatnak. Ebben látjuk mi a kulcsot valamint Strausz életműködéséhez általában, ugy különösen utolsó, mintegy végrendeleti művéhez, melyet ő maga hitvallomásának mond. A mű szerkezete a lehető legegyszerűbb. Az első, két szakaszból álló részben lerontja a régit ; a második, szintén két szakaszból álló részben megpróbálja alkotni az ujat. Az első szakaszban azt a kérdést veti fel, hogy „vagyunk-e még mi keresztyének és a felelet rá az, hogy bizony nem vagyunk keresztyének. A második szakaszban kérdi: Van-e még vallásunk ? s erre azt feleli, hogy „amint veszszük." A harmadik szakasz azon kérdés megfejtésével foglalkozik, hogy „mikép fogjuk fel mi a világotV felelet: amint Laplace, Darwin és más természettudósok vizsgálatai azt velünk megismertetik. A negyedik szakasz végre utasításokat ácl aria nézve, hogy „mikóp rendezzük életünket." E munka, mely, amint tartalmának most adott vázlatából látható, az emberiség legsarkalatosb problémáival foglalkozik, távol attól, hogy a nagysze ű feladatnak megfelelő méltósággal lépne fel, inkább tárcaírói könnyedséggel az úgynevezett felvilágosultak utféli reflexóit adja, és mintha az, amit elmond, mind magától érthető dolog volna, melyhez többé szó sem fér, mely felett vitatkozni is kár, színét sem tartotta meg azon tudományos szigornak, uiely Ítéletét a felek érveinek mérlegelésére alapítja, ej azon kritikai lelkiismeretességnek, mely elébbi műveit oly előnyösen kitüntetL Mig eddig mai culturáok változatos, nem egyöntetű ténylegességeinek gyökérszálait a múltban fölkeresve, • azoknak épen ennélfogva kellő fejlődés melletti létezési jogukat is constatálta; mig abbeli tanulmányait művészi előadás mellett különösen a higgadt tárgyilagosság jellemezte: addig ez utolsó müvében a múlttal való érintkezés megmegszünik, a tuelománjos inductió megszakad, s midőn a vallási dogmát lerontja, ugy látszik, azt csak a végett teszi, hogy annak helyébe a mai tudomány föltevéseit, ós a maga velleitásait állítsa oda dogmákul. „Eddig — mondám máshelyt (1. Nők munkaköre 1873. 4-ik szám) — a tudomány azt tartotta, hogy ami, ugy mint a keresztyén vallás, a társadalmi élet egyik leghatalmasabb tényezőjét képezi, annak realitással is kell birnia, mely realitás felfogása aztán nemcsak hogy módosulhat, hanem a fejlődés törvénye szerint, annak módosulnia is kell, anélkül azonban, hogy az által maga a lényeg más váltó-