Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-02-22 / 8. szám

kell, hogy kivált a mai korban, a midőn az embe­rek egyik főólvezete a hirek fogásában és ter­jesztésében áll, s kivált oly vidéken, hol a faluk közel esnek egymáshoz, a paláston ejtett folt nem csak annak birtokosát, de minden palástviselőt be­piszkol. S ti mégis mit tesztek, hogy egymás tisz­teletes jellegét megőrizzétek? A jobbak közületek szobáikba visszavonultan tépelődnek a történtek felett, a kevésbé jók pedig kárörvendve adják tovább csa­ládjaik tagjaival együtt a társ ak botlásait; mignem azon hirek leszivárognak a nép legalsó rétegébe is. Mit gondolsz, már csak ezen egy célból is nem jó volna-é, ha az egy vidéken lakozó lelkészek időn­kint találkoznának egymással, hogy ott ébresztenék egymásban a testvériesség érzetét, az összetartást, a kar szellemet, élesztenék egymásban a lelkészi hiva­tás érzetét, lennének egymásnak testvéries erkölcs­birái; szelid baráti figyelmeztetések, intések, majd tré­fás, majd komolyabb hangon irtanák egymásnál az oly szenvedélyeket, gyengeségeket, melyek az illetőre is, de az egész lelkészkarra is homályt vetnek. Yagyis mint az iskola falai között az önképzőkörök által igyekeztünk tiszta testvéries baráti érzülettel egymás nemesitését, képzettségét előmozdítani, így kint az élet­ben is a közös érdek, s a testvériesség érzete kap­csolna össze bennünket. Mert igaz, hogy vannak statútumaitok, tör­vényeitek — mondhatja egyik másik tiszttársad, — melyek a lelkész erkölcsi élete felett őrködnek; de azt mondanom is felesleges, hogy ezek a mai korban kivált keveset segítenek. Ezekre célozva na­gyon is lehet elmondani, hogy ha mindezeket betöl­töttük, haszontalan szolgák vagyunk csak, de nem tiszteletetek. Az esperes kimutathatja a panaszló nép előtt, hogy lelkészének tette nem ütközik a ka­nonokba, mint szintén az e.-megyei s kerületi ható­ságok felmenthetik a vádlottat, de a nép érzelmét semmiféle tractus s superintendentia nem hangol­hatja oda, hogy tiszteletet érezzen az iránt, kinek életét és tetteit ő nem találja az evangeliomi szolga állásával összeegyeztethetőnek. Ne vedd, a miket futólag érintettem — kérlek újból — még csak árnyékául sem a feddésnek; a legjobb akaratú figyelmeztetés akar az lenni arra nézve, hogy mivel ellenségeink sokak és erősek, mi­vel az uj idők szelleme oly igen szereti ostromló nyilait részint a vallás, részint a papi hivatal ellen mtézni, gondoskodjunk mi is az uj divatú ostrom ellen uj védőeszközökről, egyesítsük minél inkább, minél több uton módon ugy is csekély erőnket; fe­dezzük, egymás gyengeségét, s küzdjünk fokozott lelkesedéssel, egyesitett erővel. Másik teendő volna csekély véleményem szerint a lelkész szükségességének érzetét lehetőleg fokozni, mi ha megtörtént, abból a tisztelet s engedelmesség önként Következik. Mert ha bár nem akarom hinni, hogy népünk között akár Baranyában, akár egyebütt so­kan volnának olyanok, kik a lelkészt, tiszttársad le­vele szerint csak malum necessariumnak, a mult időktől öröklött felesleges tehernek tekintenék; de az kétségtelen, hogy ma a figyelem s érdekeltség mindenütt kiválólag a politika, társadalom, nemzet­gazdászat, s az anyagi érdekek felé levén irányozva: a tisztán lelki dolgokkal kevesebbet törődnek az em­berek, a templom kevésobé vonz, s igy a lelkész tisztán a templom falai között maradva, kevesebb hasznot tehet gyülekezetének, s igy az iránti való tisztelet s becsülós is csökken. Ugy hogy többször érintett tiszttársad szomorúan panaszolja, hogy van­nak hivei (lucus a non lucendo mondatván), sépen ezek okozzák az egyházbau s a lelkésznek, esperes­nek, püspöknek a legtöbb bajt, akikkel ő soha nem találkozik, miután velők csak a pinceszeren, vagy a korcsmákban lehetne találkozni. S képzeled-é már, hogy az ily emberek erezik a lelkészi hivatal szük­ségét, hasznosságát, s lehet-e az ilyektől méltányo­san kívánni, hogy ők a párbért és egyéb egyházi tartozásaikat szives készséggel befizessék, hogy a pap kedviért kevesbítsék a korcsmáros jövedelmét? De hát tudod-e mit tett a nagy próféta Moha­med? Midőn a hegyre hiába várakozott, ő ment a hegyhez. Hidd el, praktikus egy példa. Eddig mi parancsoltuk a hegyet hozzánk, a presbyteriumok által őrködtünk, intézkedtünk, hogy híveink megje­lenjenek minden vasárnapon s ünnepnapon taní­tásaink hallgatására; most ha nem parancsolhat­juk, s prédikációinkkal nem vonzhatják őket ma­gunkhoz, keressük fel mi őket. Nem persze a korcs­mákban s pincékben, sőt még a kortes-tanyákat sem bánom, ha látogatatlanul hagyjuk, hanem oly helyeken, hol mi is megjelenhetünk hivatalunk le­alázása nélkül, s hova őket is elvonzandja világi érdekük. Yagy világosabban szólva állítsunk kis olvasóköröket, rendezzünk téli esteli felolvasásokat, népkönjvtárakat, a felnőttek oktatására szánt elő­adásokat, néhol talán dalárdákat vagy egy kis fá~ 15*

Next

/
Oldalképek
Tartalom