Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-06-01 / 22. szám

jelenben vesse meg." Hát mi már ez megint? szól felháborodva az én barátom (hihető, megrémült, hogy e szives óhaj rögtön teljesül is, s addig nem távozik egymástól a két harcos, mig ki nem békülnek s egyik enged, s talán épen az ő harcosa). Hát nem mindkettő azon munkált-e eddig is — úgymond, — csakhogy az egyik munkájával nem használ ; nem, mert feje felől hányja az ősi hajlókot, s midőn azt földig rombolja, nem lesz hová fejét hajtania. E véleményre megkockáztatám e kérdést: melyik eljárás célszerűbb, az-e ha az örökösök minden reparatió nélkül hagyják fejökre omlani az ősi házat, s benne vele együtt elvesznek, vagy ha az avulásnak indult épület okos előre v i gyázáss a 1 tataroztatik, hogy gondos ápolás mellett a késő nemzedéknek is menhelyül szolgálhasson? No de miután nem tetszik sem a prot.-egylet programmja s annak alapszabálya, sőt eddigi eljárása sem, annyival kevésbé az országházában már annyira sürgetett polgári házasság, nem tetszik Baksay és Szász Gerő elvtársaim életképe, nem a Vay, Török indítványa s Hegedűs toasztja: a viszontláthatás örömét tehát minő beszélgetés által fűszerezhetném meg? 20—22 évi különvált élet után nem illenék egymástól ily civakodva eltávozni kinekkinek saját nyájához, hanem vegyülik gondűzőt s képzeljük vissza a diákkorba magunkat, s dudoljuk egy akarattal : „Mi az élet, hogyha nincs virága!" Avagy mi is lenne egyéb az élet virág nélkül, mint szine vesztett illattalan növény? De hogy mi ez életnek virága ? véleményem szerint nem más, mint a hivatásunkból származott kötelmek hű, pontos s lelkiismeretes teljesítése. Minden embernek ki van tűzve munkaköre, mindenki tartozik azon körben, mely neki kimutatva van, tehetsége s ereje szerint lankadhatatlanul működni, tenyészteni s hiven ápolni azon virágot, mely életét illatával árasztja el. Igaz, sokan hasztalan epednek e virág után, mert a midőn megtalálni vélték, égető csalán az, mely még az ápolgató kezet som kiméli a csipés fájdalmától. S e miatt hányan jajdulnak fel a gondviselés ellen. Mi célja — úgymond, — hogy némely embert pazarul áraszt el az öröm, béke s megelégedés nagybecsű illatával, mig mást a szenvedések tengerébe sülyeszt, hogy ott keresse az üdv gyöngyét ? Úgyde a tapasztalat igazolja, hogy sokan, igen sokan, kivált a közhivatali pályán lévők közül, önmaguk okai, ha az óhajtva keresett virág helyett csalánt találnak, melynek szúrása keserves. Avagy a gyöngy keresése is n?m mindig nagy fáradsággal történik-e ? menynyivel inkább az üdvgyöngy feltalálása. Kedves orthodox testvér! hasztalan zsörtölődünk mi az oly életrajzok felmutatása miatt, mint minő a Baksay és Szász uraké ; mert élethűen tükrözik vissza azok a napi eseményeket; hanem igyekezzünk papok lenni a szó valódi értelmében, hiv sáfárai az Urnák, hogy életcselekvényeink által megfeleljünk hivatásunknak. Te, ki most ott a távolban hirdeted a pünkösdi lélek ajándékát, végy szent lelket, s ne a kettős tüzes nyelv látása buzdítson a jónak, igaznak prédikálására, hanem a mindnyájunkban láthatatlanul működő isteni lélek ösztönözzön, s adjon irányt buzgalmadnak. Kövesd a józan ész sugallatát, mely égő csipkebokor nélkül is megláttatja veled istent s annak hatalmát, megláttatja Jézus isteni nagyságát , nemcsak az őt körülövedzett fényes felhő közül, hanem kitűnik az a samaritánusok forrásánál talált nőnek mondott eme szavaiból is: „az Isten lélek, a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják!" Fogadd e makrolog cim alatt kibocsátott hosszas fecsegést, (melynek hiszen te sem találhatnál méltóbb s illőbb címet) fogadd piros pünkösdi, vagyis inkább viszontláthatásunkból eredt kedves emlékül. Peterdi Károly, barabási ref. pap. ISKOLAÜGY. Egy főiskola kétszázados emlékünnepe. Sz.-Udvarhely, 1873. május 25. Tehát megértük, tehát átéltük a székely-udvarhelyi ref. collegium magasabb tanintézeti életének kétszázados emlékünnepét ! Ugy van, csakis magasabb tanintézeti életének kétszázados ünnepét, mert hogy városunkban a szabad nevelés hajlékának meg kellett nyilui ezelőtt már három századdal, azt az eddig ismert nyomok alaposan gyanittatják, s az ezután fölfedezendök kétségtelenül be fogják bizonyitani. Áldozó csütörtök reggelére ünnepi diszbe öltözött iskolánk téglány-négyszögének kertté alakított belső udvara, s az udvar közepén álló kisded virágos kert csaknem félszázados kincse, a Kis Gergely féle emlékoszlop. A két emeletes épület falait füzérek, koszorúk, virágkoronák lepték el, közbe-közbe ékesen behelyezkedvén a collegium alapitóinak arcképei, a melyek iskolánk birtokában vannak. Ott láttuk K i s József, gróf T o 1 d a 1 a g i László, gróf Korda Anna, gróf Székely László, Kassai Sámuel és neje Toldi Sára arcképeiket, eredményes munkájok örömérzetének nyugodtságával tekintvén alá a hálás utódokra. Megjelentek az épület párkányzatán tölgyfalevélböl kirakott betűkben Bethlen János kancellár, báró Dániel István, Kis Gergely és Kis József mint iskolánk oszlopemberei. Még az ég is ránk mosolygott, más vidékre küldvén fellegeit, s a mint kitűzhettük nemzeti szin selyemből készített, iskolánk címerével, jelmondatával és évszámunkkal ékeskedő, ujdonat-uj lobogónkat, tiz órakor megkon. dúltak az ünnepély kezdetét jelző csengettyűk.