Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1873-11-30 / 48. szám
volna, gondosan eltávolíttattak; ós ezek dacára, maradtunk, vagyunk azon szótdarabolt helyzetben, melybe bennünket hazai s egyházi szerencsétlen viszonyaink századokkal ez előtt vetettek. És ez történik akkor, mikor az országos törvényhozás épen készül a közép- s felsőbb tanodák szabályozása, másrészt a vallássí abadság ügyében törvényt alkot ni; másrészt történik akkor, mikor a rövid s hosszú kabátu jezsuita növen dékek, nem elégedve meg azzal, hogy az egész papság egy központból vezettetik, Mária-, Jézus szive-, szent sziv-, sz. István-, sz. Lászlótársaságok által iíyekézik a kathol, egyház minden rendű tagjait még inkább egyesiteni, öszhangzó küzdelem folytatására buzdítani, s azokat a modern társulás intézményeivel az ultramontán katholikus érdekek harcosaivá tenni. Ki mondja meg majd az ország s a törvényhozás előtt, hogy a magyar reformált egyház miként értelmezi az 1791. 26-dik articulust, vagy hogy tekintve az ujabb idők követelményeit, s az államkormány alakjánál törtónt nagy változást, a magyar reformált egyház minő fokig kivánná az állami törvényhozást iskoláinkra is kiterjesztetni; avagy azon nagy erővel rohanó ultramontán áradat ellenében ki fogja egyházunkat védelmezni, ki fog egy tervszerüleg készített gátrendszerről goudoskodni. Felelet: mindenki, vagyis senki. Mind az öt egyházkerület, de mindenik különböző módon, ós igy egymást megsemmisitőleg. Mindenik hány az ár elé egy egy darab töltést, de ezzel ugyan az el borittatástól meg nem leszünk védelmezve. De hát mit törődüak mi mindezekkel, ha minden elvesz is, csak maradjon meg az autonomia, s mi diadallol kiáltunk fel az árucikkeket taitalmazó szekrény ellopatása után magát vigasztaló batkárossal : nálam a klucs! Távolról sem akarok az autonomia szóval ólcelni, ós egyházunknak önkormányzati jogához való szilárd, ha tetszik konok ragaszkodását, isten mentsen, hogy gúny tárgyává akarnám tenni. Nagy kincse ez egyházunknak, s valóban komolyan is mondhatjuk, hogy addig, mig megvan autonómiánk, addig kezünkben van a kulcs, melylyel egyházunk számára egy szebb jövő ajtaját tárhatjuk fel. Épen nem bűaülsót egyik legkiválóbb érdeméül akarom hitrokonaim, nak felróvni az ősöktől örökölt ezen drága kincsnek nagy becsben tartását, s annak jó ós balszerencsénk közötti hü megőrizé&ót. Hanem kétségkívül mosolyra gerjesztő azon felfogás, melylyel közöttünk igen sokaknál az anionomiára nézve találkozunk. Ezzd is ugy vannak sokan, mint a szabadsággal. Fájdalom, elég nagy mindenfelé az oly polgártársaink száma, kik a szabadságot az 1848-iki küzdelmek lélekemelő napjaiban, majd még inkább az ezekre következett éveiben a zsarnokságnak oly igen drága kincsül ismerték fel, hogy ettől mindenféle bajaik tökéletes orvoslását reménylették. Mikor azután a rabbilincsek lehullottak a nemzet kezéről, f?ledók, vagyis inkább nem akarták megtanulni, hogy a szabadság igenis mulhatlan feltétele egy müveit nemzet s müveit ember boldogságának, ez teszi lehetővé, hogy szor- ' galom, munkásság, s a polgári erények gyakorlása által a nemzet s egyesek felvirágozzanak, de maga a szabadság még nem adja meg mindazt, a mire szükségünk van, a mellett még akár éhen haljuuk-Feledók, mondom, s a visszanyert szabadság bűverejóbe bizva a műhelyt s ekét korcsmákkal, kaszinókkal, kortestanyákkal cserélték fel, hol azután bor, tivornya mellett éjjeleken át buzogtak, lelkesültek a szabadság szent ügye mellett, mígnem most néhány rövid óv lefolyta után búslakodva elmélkednek koldusbotra jutott családjaikkal együtt azon korszerű thema felett, hogy mennyire roszabbul vagyunk most, mint voltunk az absolutismus korszakában; vérző szívvel tapasztalják, hogy az ősi ház ós telek, melyet a keserű emlékű évtized alatt adósságmentesen meg tudtak őrzeni, most a szabadabb korszakban idegenek birtokába ment át. Ép igy vagyunk mi, vagy legalább közülünk sokan az autonómiával. Feledjük, hogy az még soha egy egyházat sem tett nagygyá, felvirágzóvá, hanem igenis ennek birása mellett megvan a lehetőség annak felvirágoztatására. S im évek teltek el közelebb, melyekben önkormányzati jogainkat háborítatlanul élvezhetjük, sem az állam sem a clerus nem gátolt bennünket, hogy a valláserkölcsi élet s az egy házias szellem óbresztósóre míudazt meg ne tehessük, a mit célszerünek gondolunk, ós avagy mire fordítottuk az apák által oly hosszas időn át sovárogva várt kedvezőbb éveket? Lótrehoztunk-e avagy csak egy oly intézményt vagy vállalatot is, melyről elmondhatnék, hogy im nem' szalasztottuk el eredmény nélkül a jó időket, s létesítettünk oly valamit, mely ha holnap ismét gonosz napok következnének is, megteremné jó gyümölcseit ? S különösen egy tekintetben legyen szabad önmagunkhoz kórdóst intéznem, s e kórdós-95*