Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-11-23 / 47. szám

éjszakákat virrasztanak át, éveket szentelnek oda életükből, hogy isten beszédét tisztán megérthessék, a bibliában rejlő igazságokat kideríthessék és azokat embertársaikkal ,közölhessék. Vagy nézze meg ön Kálvin halvány vonásait, a mint Íróasztala mellett ülve rajzoltatik, olvassa meg hozzá életrajzát, s látni fogja, hogy élei történetének mindegyik lapjára örök betűkkel van felírva: „Boldogok a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot." Nem kétlem, hogy elragadtatva hallgatta, asszonyom, s alföldiesen szólva borzasztó szépnek találta a tengeri vihart is. Bámulta ön is, én is, midőn a zeneszerek által ügyesen volt azon nagyszerű természeti jelenet utánozva, hogy mintegy hallani véltük a szél zúgását, a hullámok összetitödését; majd midőn a kürtök és trombiták mintegy démoni hatalommal elkezdettek harsogni, hallani véltük az orkán teljes kitörését, dühöngését, s e viharban hallani véltük a genezareth taván keresztül hajózó tanítványok reszkető jaj kiáltásait s a Mesternek égi nyugalommal adott eme feleletét: „Mit féltek, kicsinyhitűek?" Mely szavaira Jézusnak a szelek és tenger lecsendesednek, s a tenger iszonyú zaja lágy dallammá simul. Szép volt biz ez; de a ki a protestáns egyház tör nelmét kissé is ismeri, feltalálja e részletet abban még szebb, ha tetszik még borzasztóbb melódiában. A mi szegény gályarabjaink , vagy a hazájokból deportált szerencsétlen hugonották , vagy az Amerikába menekülő puritánok hajója ép ily viharos tengeren hányatott mint e zenedarabban rajzoltatik, akár szószerinti értelemben vesszük a tengert, akár allegorice; sőt a mi egész protes táns egyházunk , Európa legtöbb tartományában, hányszor volt fenyegetve a vihar általi megsemmisíttetés veszélyétől. Erőfeszitve dolgoztak évtizedeken, századokon át a hajóban ülők, hogy révparthoz jussanak, de az ellenkező elemek folyvást felforditással, elnyeléssel fenyegették a hajót. Olvassa csak, asszonyom, a lefolyt századok krónikáit, s a most hallott oratorium ezen részének minden egyes mozzanatát megtalálandja. Óh a letűnt századok sokszor hallották egy-egy vihar szűnni nem akaró tombolását , látták a hullámok felhőkig tornyosulását, s ezek között Krisztus igaz tanítványainak fel s le hányatott hajóját, mely hajóból felfelhangzott millió és millió ajakról majd a tanítványok jajjkiáltása : „Uram segíts, mert mindjárt elveszünk!" majd az ó-kor egyik szent költőjének ihletett éneke: „Erős várunk nekünk az Isten !" És a nem rég letűnt évtizedek látták a háborgó tengeren Krisztust megjelenni; látták , hogy a keresztyénség humánus toleráns szellem e mily szépen lecsendesité a dühöngő hullámokat, s mily szépen vezérli a sokszor sülyedezni látszott hajót az óhajtott rév felé. De mit beszélek ón a m u 11 ról önnek asszonyom, ki még most is el van ragadtatva a j övő zenéjének ezen egyik remek szüleménye által, ki bizonyosan sajnálkozva tekint reám, sajnál, hogy oly prózai embervagyok, hogy nem értem meg a. zenét, s mig mást egy soha nem látott tündérvilágba varázsol át a hallott zenemű, bennem csak a mult századok rideg emlékeit ébreszti fel. Nem is untatom tovább, asszonyom, s nem akarom, hogy az én eretnek látcsövemen keresztül még egyszer végig nézze az oratorium minden egyesrószletét. Azt hiszem, ezen egykét darab illustrálása is meggyőzte önt a felől, hogy a katholika egyh;íz miséje s értelmetlen szertartásai iránt most sem vagyok több elis-meréssel s melegebb vonzódással, mint ezelőtt néhány órával. Nehogy azonban irányomban egészen gonosz véleményt táplálva váljék el tőlem aszonyom, szabad legyen még pár percre türelmét igénybe vennem. Az általam eddig mondottakból nagyon könnyen azt gondolhatná asszonyom, hogy én annyira puritán kedélyű, s vallásom józan tantételei, mesterkéletlen, egyszerű szertartásai irányában annyira elfogult ember vagyok, miszerint a művészetben semmi különös nemesebb élvet nem találok, s szt. Dávid zsoltárainak egyszerű dallamát talán felibe helyezem művészi tekintetben is bármely ujabbkori világ-genie ének- s zenekölteményének ; s mintha talán a művészet különböző ágainak az emberi kedély nemesitésére gyakorolni szokott erejét nem ismerném, s puritán álláspontomból folyólag a művészetek felvirágzását, avagy hanyatlását teljesen közömbösen tekinteném, vagy talán azokat egészen felesleges szükségtelen dolgoknak tekinteném. Távol legyen! A fentebbi pontokban ha polémizáltam, tettem azért, mert ön a katholicismus javára akarta ellenemben a művészetet kizsákmányolni, s puritán vallásomat mintegy arcul ütni. Már pedig ha választanom kell a művészet és a józan felvilágosultság s tudomány, választanom kell a költészet és az igazság vagy az érzelmi és értelmi irány kőzött, kétségkívül mindenkor ez utóbbiakat választom. Ebből azonban nem következik, hogy az értelem fejlesztése az érzelem elhanyagolását kívánná, avagy hogy a tudomány és a művészet igen szépen össze ne férnének s párhuzamosan együtt ne haladhatnának. De a felett igenis őrködni kell, hogy ez utóbbi az értelem, a tudomány, az igazság szavát el ne némítsa, ezeknek felibe ne kerekedjék. És épen ezen egyik szempontból van a protestantismusnak örök érdeme a multbau, s nemes hivatása ugy a jelenben mint a jövőben. Mert a művészet, asszonyom, s kivált ennek azon két ága, melyet most élvezénk : az ének és zene, valódi nagy hatalom az emberi kedély világban. Zsarnok hatalom ez, ha túlsúlyra emelkedhetik, mely lebilincseli ez észt, szolgálatába kényszeríti az akaratot, a tetterőt. Felettébb nagy igazság rejlik az Orfeusról szóló mythosban. Az ál latokat is megszelídíti magához vonzza a zene, az ember legállatiasabb szenvedélyeit fékezi, nemesiti a művészet. S a katholika egyház elég ügyes volt a zene s általában a művészet ezen hatalmát már a keresztyénség ó-korábau felismerni s céljaira felhasználni. S nem tagadom, hogy volt idő, midőn ezáltal a civilisátió ügyének eléggé jó szolgálatot tett. Egy oly korban, midőn a keresztyének legnagyobb része a miveltségnek alig állott magasabb fokán, mint Orpheus táncoló közönsége, s midőn a nép