Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1873-10-19 / 42. szám
tanintézetekben neveltetni, — ezen iskolából minő müveitséggel lépnek ki. Ha a cikk névtelenül, vagy valamely buzgó protestánstól jelent volna meg, talán kétkednék egynémely olvasó az előadás igazságában; de igy nagyon is kétségtelen tanúságát látjuk annak, hogy hazánk számos főúri családja még ma sem akarja belátni, hogy azon temérdek szerencsétlenség, mely pár századon át hazánkra, nemzetünkre nehezedett, s ennek szabadságát, alkotmányát majdnem egészen megsemmisítette, népünk erkölcsi életét még ma is fájdalmasan érezhetőleg s eléggé meg nem sirathatólag megmételyezte : egy jó részben a 16-ik század végén felállított s akkori, még protestáns főurainkat is megbóditó-jezsuita iskoláknak tulajdonitható. Egyébiránt az érintett cikkhez nem kell kommentár, maga is eléggé érthetőleg beszél. Igy szólván: Két hónappal ezelőtt akartam e cikket megirni, kifejezést akarván adni oly keserves érzetnek, mely mindnyájunk it eltöltött, kik szemtanúi voltunk az elmondandó eseménynek. Nem irtam meg. Féltem, hogy a rögtöni hatás befolyása alatt talán nagyítva látom a szomorú képet, mely előttem állott. Most két hó után, ugy hiszem elég jogosultsággal adom át e sorokat a nyilvánosságnak ós nem kell félnem, hogy a közérdek, mely az előadandóhoz fűződik , a hideg tárgyilagosságot nélkülözni fogná. Röviden mondom el az eseményt. Julius valamelyik napján volt. Az országot a háuyszékelés rémhíre futotta be, gondoskodtak első sorban a gyilkos betegséget terjeszthető okok eltávolításáról és természetesen iskolák és intézetek rögtön szétbocsátották a tanulókat és növendékeket. Ezt tette a kalocsai jezsuitagymnasium igazgatója is. A kalocsai állomásnál a hajó megállván, egész sereg apró és nagy deák szállt be, kisérve egy szál feszes nyakú, sovány termetű, nyúzott arcú fiatal jezsuitától, ki a magister szerepét játszotta volna szegény, ha értett volna hozzá, vagy helyesebben mondva, ha a börtönből kiszabadult féktelen, rakoncátlan sereg megengedte volna maga fölött a fegyelmet gyakorolni. Kevés vonzó volt e neveletlen sereg fellépésében és kevés hajlamot érezhet az ember oly hideg, rideg arcú emberhez simulni, kin kora éveiben a kimerülés kétségtelen jelei mutatkoznak, de érdekelt a dolog, tudni akartam, melyik országboldogitó intézetből kerül ki e rakoncátlan nép, a magister mellé ültem ós végig kérdeztem a tanulók neveit. Megmondta. „Amott az a köpcös, szép barna szemű gyerek, ki nekiült a reggeli kávé után egy üveg vörös bornak és istenigazában ereszgeté le a torkán, az egyik volt magyar kancellárnak (Majláth) a fia, ez itt, ki egész fesztelenséggel 11 éves korában rágyújt és fumigálja a világot, egy volt hely tartótanácsos (Sennyey) fia." És igy végig elmondta a névsorozatot. Többnyire országos névvel biró, hazánk politikai vajúdási történetében különféle szerepet viselt atya gyermekei valának. A magister bizonyos nemével az önbizalomnak és a jezsuita intézet honi aristocratiánkban nyert támasza és jövője tudatában sorolta elő e neveket, bennem meg a lélek egész mélyében felháborodott, hogy hazánk aristocratiája igy nevelteti gyermekeit. Vagy húszan voltak „a haza reményei". Jó lélekkel mondhatom, egy sem volt köztök, kinél illem, ildom, szerénység és efféle polgári olcsó cikkek képviselve lettek volna. Gavallérosan volt ellátva mindenik pénzzel, szórta is haszontalanul, mágnásiasan és inkább illett volna mindegyik dologházba, mint a tisztes közönség table d'hőte mellé! „Ugyan édes öcsém, szólitám meg az egyik apró mágnást, ily szabadok önök az intézetben is, és a magister személye nem birja-e önöket legalább a legprimitívebb rend határaiban tartani ? Ugy látszott, kaptak az alkalmon, kinek-kinok volt valami a lelkén, szívesen elmondták. Történtek is nyilatkozatok az apró mágnások részéről, hogy szemünk, szánk elállt, ki sajnálva, ki kaczagva, ki megbotránkozva hallgatta a növendékek rajzát a kalocsai jezsuita-intézetről. Egyik az intézeti „carcer"-ről kezdett értekezni, a másik az étkezésről, illetőleg koplalásról, bőjtölésről, mely csak a növendékekre szorítkozik, a jezsuita uraim fensőbb engedély mellett azt ehetik, amit akarnak (ipsissima verba), ki a calculusok igazságtalansága ellen kelt ki kíméletlenül, ki meg azt hozta fel, milyen költséget hoznak fel a szülőknek a „jegyzék"-ben, minek a növendék se hírét, se hamvát nem tudja, mindnyájan pedig egyhangúlag oda nyilatkoztak, hogy a jezsuita-intézet a legroszabb a világon ; és mindezt a magister fülehallatára, ki megmerevülve ott ült a sarokban mint a kő. A tiszteletlenség legsujtóbb hangján szóltak a növendékek, bizonyára a tapasztalat és a gyermeki kebel romlatlan jogérzete alapján a tanárokról, igazgatóról; a magister hallgatott. Mellőzni kívánom itt a párbeszédet, mely e botrányos jelenet következtében közöttem és a jezsuita magister között folyt, csak azt említem löl, hogy a magisterben megvolt eleinte a jezsuita vakmerőség, aM szemeink előtt és mindenikünk megbotránkoztatására történt jelenetek mellett is védeni a jezsuiták nevelési rendszerét, de maguk a tanítványok oly okokat hoztak föl, hogy jónak látta aztán kereket oldani és eltűnt a teremből. Igy nevelik az ország reményeit Kalocsán egy nagy nevü érsek szemei előtt és patronatusa alatt! Kell-e ehhez reflexiót kötni ? A tanítás és nevelés első kelléke, hogy az, ki ezt kezeli, a tanuló, a növendék előtt tisztelet tárgya legyen. Tisztelet tárgya-e a kalocsai jezsuita intézet, melyről saját növendékei igy nyilatkoznak ? Ily megbocsáthatlan könnyelműséggel viselkedik honunk aristocratiája gyermekeinek nevelésében. Mielőtt soraimat befejezném, az igazság érdekében felemlítem még ama szomorú jelenetnek jó eredményét is. A vendégek között, a hajón volt egy világi pap is és ezzel nem szokatlan útitárs, egy női rokon (a rokonság fokát nem fürkésztem). Eleinte közöttem és a pap között theoretice folyt a vita; én a jezsuiták rendszerét a múltban, jelenben ós jövőben határozottan elitéltem, a világi