Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1873-10-19 / 42. szám
az ő atyja volt, hogy a bűnt megbocsátani és a megtérői kegyelemben részesíteni, lényéhez tartozik, s hogy ezen bünbocsátás és kegyelemben részesítés nem oly cselekedet, melyre az isten csak mesterséges intézkedés által reábirható, a mint azt az orthodox rendszer isten haragját kiengesztelő Krisztus áldozatáról alkotott tanával tanítja. Ez okból az előttünk fekvő könyvecskének második főbecse az, hogy Jézus valódi nagyságát és fönségét, melyet a régi formákhoz való makacs ragaszkodás kortársaink szemei előtt elrejtett, újból felderíti s az isten szeretetét mi hozzánk Jézua történelmi megjelenéséből kimagyarázza. Egy uj ellenvetés, melylyel Jézus történelmi felfogása a tultáborban találkozik , az, hogy ember embertársát meg nem válthatja a bűntől, hogy a dogmatikus Krisztus feladásával a megváltás tana is összeomlik. Ezen ellenvetésre mindenekelőtt azt jegyzem meg, hogy azon tan, mely szerint Ádám esete következtében az összes emberiség megromlott, a bűn útjaira tévedt, és az isten méltóságát megsértette ugy annyira, hogy az isten igazságossága e miatt az összes emberiséget örök kárhozatra Ítélte , végtelen kegyelménél fogva azonban az emberiség elkárhozását nem akarhatván, önmaga eaberi alakban a földre szállott, hogy mint bűntelen az összes emberiség bűneit magára véve, bűnhődjék az emberek vétkeiért, s vérével lemosván az emberiség bűneit, halála által kiengesztelje az elhajlott világot megsértett méltó ságával — azon tan mindenesetre megszűnt hitünk tárgya lenni. Megszűnt pedig az lenni azért, mert lelkiismeretünkkel össze nem egyeztethető, mert az erkölcsiséget veszélyezteti, mert ellenmondásban van Jézus szavaival és tanításával. Az erkölcsi élet mezején mindenki csak önönmagáért felelős, csak arról tartozik számolni, a mit maga elkövetett. Itt nincs helye a helyettességnek, itt senkinek sem bocsáttatik el az ő büntetése azért, mert azt más vállalta magára; itt mindenkinek, a ki vétkezett, magának kell bűnhődnie. Úgyde a megváltás fenrajzolt egyházi tana szerint a bűnös büntetlenül marad, s az ártatlan büntettetik, másnak vétkeiért más szenved, s másnak érdeméért más idveztil; másnak hibájáért más sujtatik szerencsétlenséggel, s másnak erényéért más nyer boldogságot E tan össze nem egyeztethető lelkiismeretünkkel, mely azt mondja, hogy az isten megjutalmazza az igazakat és megbünteti a gonoszokat. De a megváltás ama tana veszélyezteti az erkölcsiséget is. Ha Krisztus halálának érdemeért megigazulok, akkor minek küzdenék a bűn ellen, minek vezeklenék elkövetett vétkeimért, hisz akkor én minden hozzájárulás nélkül egyedül a Krisztus halálába vetett hit által idvezülhetek. S valóban a keresztyénséget e tan következtében már többszőr nagy veszedelem fenyegette. A hitbuzgó Spener a mult század elején valóságos rémülettel vette észre, hogy a protestáns keresztyén világ a Krisztus megváltó halálának nyugvánkosán erkölcsileg elaludt, De végre ellenkezik e tan Jézus szavaival és tanításával is. Ugyan hol tanította Jézus egyetlen szóval is azt, a mit később az egyház mondott az ő haláláról? Miként rajzolja ő a bűnösnek megigazulását ? Olvassátok el a tékozló fiúnak töitónetét, °s meglátjátok, hogy a bűnös csak ugy igazulhat, ha bűneit megbánja, ha botlásainak gyászos következményei felett elszomorodik, ha szomjazva a lelki kegyelmet és békeséget magába tér és uj életet kezd. Csak a bűnbánót és megtérőt fogadja az isten atyai keblére. De azzal Jézus megváltói minősége még koránt sincs megtámadva és megingatva. Hisz megváltani annyit tesz, mint a bűn, sötétség és tévelyektől megszabadítani. Ezen szolgálattételre pedig, hála istennek, minden ember hivatva van. Minden apa, minden anya, minden nevelő és tanitó, ki gyermekeit felneveli isten félelmében és a bűntől megszabadítja, megváltói munkát végez kisebb-nagyobb mértékben. Minden tudós, ki felderített igazságával testvéreit a tudatlanság, előítélet és babona átkától megváltja, minden emberbarát, ki az erkölcsi vadság állapotába sülyedt nyomorultakat felemeli magához, s keblökbea az emberiség tudatát felkölti, s szivökben a jó szeretetét újból felgyújtja, minden honfi, ki nemzetét az elnyomatás, megvetés ós gyalázat mélységéből a hatalom és dicsőség magaslatára kivezeti, mind azok megváltói munkát végeznek embertársaikon. Hogy Jézus ezt sokkal magasabb értelemben és fokban végzé, magától értetik. Minden óra, melyet imádkozva töltött a hegyen, hogy magát edzze, erősítse nagy hivatására ; miiiden nap, melyet oktatva a tudatlanok , vigasztalva a megszomorodottak között töltött, egy-egy megváltói tett volt az embereknek a bűn és tudatlanság és önmagávali meghasonlás átkától való megszabadítására. Nemcsak az ő halála volt tehát megváltás, hanem egész élete, minden szavai minden tette, melylyel a bűn és tévely ellen küzdött, melylyel az isten házát megtisztitá, s az eltévedt emberiséget istenhez visszavezérlé. De halálával megpecsételte életét, tanainak és tetteinek igazságát, halála megváltói munkájának befejezése. Az előttünk fekvő könyvecskének e szerint harmadik főb cse az, hogy Jézus megváltói munkásságát helyes színben tünteti fel, s megszünteti azon káros tévhitet, mintha az ember isten előtt a Krisztus halálának érdeméért megigazulhatna. Egy uj ellenmondás, melyet a tultáborból Jézus történelmi felfogása ellen felhoznak, az, hogy a keresztyénség megalapítójának történelmi felfogása a gyakorlati életre hasznavehetetlen, mert elvont, színtelen és azért hatástalan. Nevezetesen a nagy tömegre való hatás tekintetéből vélik sokan szükségesnek a régi, dogmatikus színekkel kiékesitett Krisztust. Ezen állítás is alaptalan. Ezt bizonyítja már a történet. A reformátió korszakában, midőn a szentek és kiváltképen Mária imádása eltöröltettek, sokan azt hitték, hogy a szentek imádása és tisztelete nélkül a vallásos élet és kegyesség is meg fog szűnni. Ámde a kegyesség