Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-07-13 / 28. szám

használása egymagában is elég arra, hogy ezennel véget ért conventünket az utókor előtt nevezetessé tehesse. És most már nincs egyéb hátra, mint hogy béketürésöket, kitartásukat, ügyszeretetüket megköszönve, magam szives emlékezetükbe tisztelettel ajánlhassam. Ezen nagy éljenzéssel fogadott beszédre Nagy Péter, erdélyi püspök, következőleg válaszolt: Nagyméltóságú elnök ur! Bocsánatot kérek, ha ón, mint e tisztelt testületnek egyik legifjabb tagja, veszem magamnak a szót; de talán a szerénytelenség vádja alól fel fog menteni az, ha a mi-, mondok, mindnyájunk közérzületét fogja kifejezni. Nagyméltóságú elnök ur ! Nehéz, hosszú és terhes volt ez ülésezés. Olyformán képzeltem én kezdetben a gyűlést, mint az ellenkező örvények közt evező hajót, a melyen a zátonyra jutás vagy pedig az örvÓDy általi elsodortatástól csak egyetlen mentség volt : a kormányzó bölcse.ége és kitartása. Örömmel merem mondani, hogy ez a convent a magyar ref. egyház életében korszakot fog képezni ; reményem van, hogy az itt kilátásba tett egyetértés teljes összeforradássá fog később kifejlődni s ennélfogva a két millió számot megközelitö magyar ref. egyháznak egy szava, s ez a szó fontos, tekintélyes és mérvadó lesz azon körökben, a hol szükséges; s ha netalán jőnének nehéz idők, ez az egyesülés meg fogja védeni anyaszentegyházunkat, s ha jőnének kedvezőbb idők, ez az egyesülés fogja vinni anyaszentegyházunkat erőről erőre, nyereségről nyereségre. S amikor ezért az eredményért nagymóltóságodnak, mint elnökünknek, legforróbb köszönetünket nyilvánítjuk, mondjuk egy szívvel-lélekkel, hogy a szent úristen áldja meg a mi elnökünket; adja isten, hogy lássa meg az ő fáradságos munkájának áldásthozó gyümölcseit, a mi, azt hiszem, az ő fáradságának legszebb jutalma leend. E lelkes éljenzéssel fogadott beszéd után még az elaggott Nagy Mihály püspök is szólott néhány búcsúszót. „Azt hiszem — úgymond — hogy ezen conventnek tanácskozásai az egész magyarhoni ref. egyházaknak javára, békességére szolgálandanak. Adja is a jó isten, hogy ezen tanácskozásnak érezhetők legyenek eredményei." Adja isten! Mai számunkban a convent tudósítását befejezve veszik olvasóink. Egyházi életünknek e nagy fontosságú mozzanatához jövő számunkban fogunk részletesen hozzászólani, mert ohajtottuk, hogy t. közönségünk a convent teljes képét birja, midőn mi arra reflexióinkat megteszszük. Szerk, A bihari ref. egyházmegyéből. Oly ritkán olvas e lap hasábjain a közönség egyházmegyénkről, hogy ennek alapján Ítélve azt hihetné, miszerint „Bihar hátra marad". Örömmel veszem fel azért tollamat, hogy mintegy megbízatásomat teljesítve, jelezhessek erről oly dolgokat, melyek kétségtelenné teszik mozgását, életelevenségét. Köztudomásu dolog ugyanis , miszerint a tiszántúli egyházkerület egy korábbi végzésében arra hivta fel a kebelében lévő egyházmegyéket, hogy a zsinat tartása, vagy nem tartásának szüksége felett nyilatkoznának, ós ha annak szükségét látják , indokolt véleményüket az egyházkerület elé adják be. E felhívásra adott felelettel egyházmegyénk egy és más okok miatt, sokáig adós maradt, mignem kizárólag e nagy horderejű kérdéB feletti nyilatkozhatás céljából, egy rendkívüli közgyűlés hivatott össze junius hó 10-dik napján N.-Váradon, k zsinat tárgyábani javaslattétel kidolgozása végett, előzőleg egy 7 tagu bizottmány lett kiküldve, melynek benyújtott mun-* kálata felolvasásával kezdetett meg az érdekes közgyü lós. A javaslat, melyet közölni egész terjedelemben talán hosszúnak is találhatna a t. szerkesztő ur, önhizelgésünk nélkül szólva oly erős és hatályos érvekkel szól a zsinat mielőbbi tartásának szükségéről, miszerint felolvasása után, kétségen kivül olvasható volt a jelenlévők arcain, hogy a javaslat s aját gondolkozásuknak, érzületeiknek hü kifejezője; néhány percnyi szünet után azonban megkezdetett az egyenetlen erővel elég hosszasan folyt vita, mely alatt egypár készletben lévő töltés minden meggyőző s hatásnélküli elpukkantása után: a zsinat tartásának szüksége, két lelkész ós két képviselő ellenében, a nagy többség által kimondatott. Történt azonban a vita folyama alatt egy sajnálatos — szerintem botrányos — nyilatkozat is, mire ha lelkésztársaim annak idejében kellő megjegyzést és elutasítást, tenni elmulasztottak, nem tekintve már legalább utólag a nyilatkozóhoz való viszonyomat, lehetetlen némi megjegyzést nem tenni. Eltekintve a nem zsinatolás mellett tett ama szélsőségekben járó ily nyilatkozattól, „hogy a zsinat, a kormány által szőtt oly háló' melynek veszélyeiből az isteni gondviselés sem menti ki egyházunkat": csupán csak azt említem fel, mely a protestáns egyház küzdelmeiben oly fényes nevet nyert férfiú kisebbítésére — mondhatjuk — piszkolására volt irányozva. „Mit várhatunk ugyanis — úgymond a nyilatkozó — az oly zsinattól, melynek képzelhetőleg oly egyének lennének fejei, miut a többek közt az, ki a miskolci jubileum alkalmával nóm mondott, hanem olvasott beszédében ilyeneket képes nyilvánitni: miért hivatkoznánk minden lépten-nyomon annyi tüntetéssel alapszerződéseinkre, békekötéseinkre, s ignorálnánk 1848-tól fogva velünk szerződött sokkal hatalmasabb szövetségeseinket, a mindinkább terjedő s előrehaladó civilisatiót s felvilágosodottságot ? Ilyen emberek kezébe ki tehetné le nyugodtan az egyház jövőjét?" Hát előttünk már nincs semmi kegyelet és tisztelet azok iránt, kiknek köszönhető az is, a mivel birunk ; hát 50 évi hü küzdelem az egyház viszontagsággal teljes múltjában, tőlünk ily piszkolódást érdemel? Szomorú dolog, nem kell hozzá különben bő commentár. Ily hatalmas ellenzők dacára, a bihari ref. egyházmegye is akarna tehát zsinatolni. A gyűlés ez egyet-