Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-06-08 / 23. szám

volna neki, hogy e bírálat igenis meg történik, hogy például én, ki az egyházi szónok lat tant tanitom, elméleti előadásaim mellett hetenkint két órát tartok oly célból, hogy ott beadott homiletai dolgozatok és élőszóbeli előadások biráltassanak, és pedig először a tanulótársak, aztán én általam. Hogy e bírálat milyen, legyen szíves egy legközelebbi tbeDlogus legátusától megkérdezni s aztán vádolni, és pedig akkor sem a „tanár urakat", mert ezek a dologban ártatlanok; hanem itt már, ha megérdemlem, igenis engemet, ki a theologus ifjakat a lelkészi teendők ezen ágára, tehetségem szerint képezem. Ha megengedi, visszaadom a jó tanácsot: általában ügyeljen arra, hogy többet ne írjon le, mint a mennyit akart, sőt a mennyit kell. Erre T. D. urnák különösen nagy szüksége van, mert ő a nagyot mondásban, a feketitésben, mások kicsinyítésében engem mesterileg meghalad. Felhívom collegáit, olvassák el komolyan, gondolkozva az ő „kiáltó szavát", mely e lapok ez évi 9-ik számában jelent meg, s be fogják látni, hogy ha én mind elmondtam volna is azt, mit T. D. ur ferdítve reám fog, több be esti letet hagytam a lelkészi testületen, mint ő; mert ha nagyítva egybefoglaljuk is az én vádamat, én legfeljebb annyit mondtam, hogy nem minden lelkész kitűnő szónok s nem is mindenki teljesiti a legátusokkal szemközt képző kötelességét, mig ő idézett cikkében a lelkészi testületet olyannak tünteti fel, „mely múltját, jelenét s általában az idők jeleit nem ismeri ; mely egyházi ós iskolai égető kérdésekről, ketten-hárman összejőve, az utcán, a vásárban vagy lakodalmakban beszél; mely viszonyát az ujabb theologiai mozgalmakhoz egyáltalában nem tudja." Az természetesen az ő dicsősége, hogy ő ügyesebben el tudja dugni a tört, melylyel szúrni akar s több cukor közé tudja vegyitni az orvosságot, melynek ize méregkeserü, mint én, a ki kálvinista modorban, himezéshámozás nélkül szoktam beszélni, még akkor is, ha biztosan tudom, hogy betörik a fejem. Azt mondja T. D. ur, hogy az én cikkemmel teljességgel nem ért egyet. Ez először nem áll, mert ön is elismeri azt, mit én állítottam : „az tagadhatlan, hogy a legátiók zavarják a tanítás és tanulás folytonosságát" ; másodszor azt nem elég csak igy egyszerűen kimondani, hanem le kellett volna rontani mindazon érveket, melyeket ón az eltörlés mellett felhoztam. Szerettem volna olvasni, mit szól ön azon állításomra, hogy ez intézmény veszélyezteti a lelkészi hivatal tekintélyét, csökkenti ezen hivatal iránti elismerést, gyöngíti az ifjak szeméremérzetét, növeli a pénzhajhászatot, szónoki szeleburdiságra, gondatlanságra szoktat, veszélyes egészségi szempontból stb. ? De hiszen igaz, ön csak érzelmei1 akarta leirni, s miután az érzelem igen subjectiv valami' ezzel nem is háborgatom tovább, hanem egypár e r e(1 e t i megjegyzésére teszek még rövid észrevételt. „Hogy a legátus mondókája korához illő legyen, arra felügyelni a tanári kar kötelessége." Legjobb volna, ugy-e, a collegium lelkészét megbízni, hogy ő a fokozatosan emelkedő legátusi életidőhöz mórt egyházi beszédeket írjon évenkint s e mellett egyetemi színvonalon tanítson ? A tanári karra pedig ráparancsolni, hogy ő neki nemcsak az a kötelessége, hogy tanítson, neveljen, hanem egyúttal a tanulók modus vivendi-jéröl is gondoskodjék. Milyen jó, hogy a főiskola lelkésze azt tartja, a gyerek szájába csak gyenge poéma való, s a vallás tárgyai között nem ismervén elzengés végett nekik valót, a Gergely-, Gönci-, Rác-féle legátusi irodalmi válla lattal concurrenciába nem bocsátkozik ! Az sem rosz, hogy „a tanítványokat jó eleve figyelmeztetni kell, hogy ki lépjen, ki ne lépjen a papi pályára." Először, arról semmit sem szól T. D. ur, hogy ez mennyire fér össze általában a szabad tanulás jogával; másodszor mikor az ifjút ideje voJna figyelmeztetni, e figyelmeztetésnek nincs helye, mert a gymnasium, épen természeténél és feladatánál fogva, uem újoncozhat a hivatási körök számára; mikor pedig e figyelmeztetésnek akad helye (az akadémián), akkor már elmúlt az i d e j e s már mindenki pályát választott, melyről nehéz ám valakit lezavarni. Nincs más mód, mint hogy kiki mérje meg erejét, képességét s a ki az érettségi vizsga letétele után nem ismeri önmagát, bátran kimondhatjuk rá, hogy egyik pályára sem való. Azon cáfolatra, hogy „méginkább megteszi a legátusokra nézve a szükséges és képző bírálatot maga a nép, melynél van a vocatio joga, s melynek Ítélete elvégre is dönteni fog a legátus, mint leendő lelkész életsorsa felett", kérdhetném ugyan : hol, mikor, mily irányban, a templomajtóban történik-e meg a bírálat? de hát oly állításra, hogy anépdönti e 1, m i 1 y e n s z ó u o k va 1 ak i, igazáu nem tehetek semmi észre vételt komolyan. Tóth D. ur, ellenemben sok mindent csak h i s z, de azt már tudj a, tehát bizonyos benne, hogy én nem megyek hozzájok falura papnak. Köszönöm T. D. urnák, hogy annyira igyekezett engem kiismerni, hogy szinte tudja vágyaimat, óhajtásaimat, uemcsak, hanem egyúttal segít jövőm élettervét is megalapítani. Hanem én bizony a lelkészi hivatalt sok tekintetben jövedelmezőbbnek s minden tekintetben kényelmesebbnek s kevésbé életemésztő hivatalnak tartom, mint a tanárit; azért bármennyire nem kedveszerinti cikket írtam is a legátiók és a supplicátiók ügyében, azt még sem érdemeltem, hogy netaláni papságom ellen ilyen jóakaratú előleges és hízelgő lemondat á s által korteskedjék. Végül még néhány szíves kérést. Senki sem vonta kétségbe azt, a mit ön jele z, hogy t. i. „önt nem a kilenc predicatio, mit helyette a legátus végez, hanem protestáns egyházunk s iskoláiuk érdeke, szeretete ösztönzi a legátiók és supplicátiók pártolására." Visszaadom a bókot: én is „szívesen elhiszem," sőt tudom, hogy T. D. ur szorgalmas lelkész s buzgó egyháztag, de hát azok, a kik a legatió és supplicatió eltörlése mellett szólnak, a kik között T. D. urnák épen egy kollegája például, legközelebb az iskolai székhez intézett levelében ugy nyilatkozott, hogy nem kér legátust, mert azt lelkiismereti szemrehányás nélkül nem bocsáthatja magi helyett pa-