Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-06-08 / 23. szám

készek tanítója, vezére, tehát lelkész és tanár egy személyben, bizonyosan fejére ütött a szegnek." El nem tudom képzelni, mit véthettek az én theologiai tanártársaim T. D. urnák, hogy őket olyan kicsibe veszi, hogy ők a leendő lelkészeknek nem is tanítói; csak én vagyok az, csak én vagyok a totumfac, a mire sohasem vágytam, a mire nincs erőm. No de hát engem igy kellett illustrálni, vezérnek tenni, hogy elkövetett bűnöm annál szenibeötlőbb, annál inkább beszámitható, a bukás annál nagyobb legyen. Vagy talán az történt meg T. D. úrral, a mi gyöngeséget nálam keres, „többet irt le, mint akart"; igy akarta magát kifejezni: a leendő lelkészek egyik tanítója?! Mert valójában több egy hajszállal sem vagyok; vezéri szerepekre ilyen kis körben nincs semmi szükség; egy sziv, egy lélek, egyforma kötelességérzet és lelkesültség az, mi az egy célra törekvőket együvé tartja, egyenlővé teszi. Lássuk csak tovább, hogy forgatja T. D. ur a kalapácsot, melylyel én a szeget elgörbítettem ; hogy üt annak fejére, a mit én megtenni nem voltam képes? Kifogás alá esik az én cikkem „bekezdésében", hogy egy kimerített „fons exordiihez" folyamodik, hogy „a most annyira megszokott modorban van tartva", hogy ón is azon „némelyek" közétartozom, „kik előtt maholnap egyházi és iskolai életünk terén semmi, de semmi intézmény, szokás nem lesz olyan, a mi helyes, időszerű, a hitbuzgóság élesztésére alkalmas volna." Bizony én azon nyughatatlan ném elyek közétartozom, kiknek igen komoly okuk van magyarországi egyházi állapotaink felett dicsbeszédet nem irni; a „mindent megkaptunk" elvét vallók közé nem állani; hanem azt már megint nern tudná T. D. ur rám bizonyítani, hogy azon némelyek közé is tartozom egyúttal, kik előtt semmi, de semmi sem jó, a mi régi. Nem szégyenlem, nem is titkolom azon állításomat, hogy bizony igen sok javítani valónk van, a nélkül, hogy semmi jónk sem volna; sőt bizony azt is vallom, hogy a mi mcst még időszerű, egy változott viszonyú, jobb időben időszerűtlenné leend. Emiitettem, hogy engem a T. D. ur észrevételeire való feleletre az birt, hogy az ferdítésen és félreértésen alapszik. És avagy nem ferdités-e az, midőn ő észrevételei közt azt is elemzés alá veszi, hogy állithatok én olyat, hogy „csak" a legatiók és supplicatiók intézményét terhelik veleszületett pyengeségck, vagy mint magamat, csak épen változatosság kedveért, kifejeztem; eredendő bűnök? Tehát, kérem, mondottam én azt a „c s a k" szót, a melyet T. D. ur elővesz, hogy velem e miatt is szót váltson, hogy nekem kérdéseket tehessen föl: a minők a többek között az is, hogy nincsenek-e oly intézmények, melyeket, bár gyöngeségei vannak, jónak, azaz a többinél jobbnak tartunk? Derék, hogy itt T. D. ur engem egyik kedvenc tárgyamhoz, a morálhoz vezetett el. Egy helyen nekem szememre veti, hogy én az é g b e n járok; amivel, gondolom, annyit akar mondani, hogy idealista vagyok. Higyje el, szükség van ilyenekre is. Ha én mint moralista önnel járok a földön s kimondom azt, hogy az már mind elfogadható, mind jó, a mi egy másik rosznál jobb, tehát csak kevésbé rosz: megöltem az erkölcsi világrendet, lehetetlenné tettem a földön a jó uralmát, annak előhaladását; ugy kimondtam azt, hogy vagyont szerezni gyilkolással ugyan rosz, de lopással már jobb, s igy meg is engedhetőbb. Már ón bizony csak oda állok, kicsinylett idealismusommal a növésnek indult földies mellé; mert nem jó az, ha a test, a vér szerfelett bőségnek indult. Lélek az, mely megelevenít, a test, nem mondom, hogy semmit, de magában nem sokat használ. Hát az nem roszakaratu, erőszakos ferdités-e, a mit T. D. ur mindenáron reám akar kenni, hogy lelkésztársaim előtt kevélynek, elbizakodottnak, kicsinylőnek, gúnyolódó nak, rágalmazónak s igy igen furcsa embernek tüntessen fel! ? Mondtam én azt, hogy az egész tiszáninneni egyházkerületben nincs a lelkészek közt egy példány-, sőt csak csinos és követhető szónok sem; hogy tanulni csak a pataki két lelkésztől lehet; hogy legátusát egyik pap sem hallgatja s bírálja meg; hogy a só megizetlenült egészen; hogy az ifjakat el kell tiltani a lelkészekkel való társalkodástól ? A legatiók és supplicatiók szónoki képző erejét vitatván s annak e részben magasztalt hasznait vonván részemről kétségbe, nem azt állitottam-e egyszerűen, nagyítás és gunyo lód ás nélkül, hogy sok lelkész, épen a legatióból folyó körülményekél fogva, nem hallgathatja meg legátusát, némelyek pedig — és ezt itt is visszavonás nélkül ismétlem, — ha módjuk van sem hallgatják meg, s ismét mások, ha meghallgatják, nem bírálják meg, a mi nélkül pedig a gyakorlás magában képző nem lehet. Épen azért, mert osztályoztam, kivételeket is tettem s a suum cuique elvének vallásától ós kimondásától még az sem riaszt el, ha roszabb embernek híresztel is T. D. ur, mint most tette. Én személyeskedni nem akartam, de miután hazudsággal, nagyítással vagyok vádolva, részleteznem, bizonyítanom kell példákkal. Azt mondja T D. ur, hogy tévedek, midőn azt állitom, hogy a lelkész urak közül sok meg nem hallgatja és bírálja legátusát, mert ő azt hiszi, hogy igen kevés nem hallgatja meg s mint maga mondja, „meg is bíráljuk mi lelkészek is". Látja, a hit csekélyebb mérve a bizonyosságnak, minta tudás; ón csak hisz ellenemben, mig ellenben én határozottan tudom, hogy épen a T. D. ur egyházmegyéjében kik azok, kik legátusaikat jóakarauilag és szakértőleg bírálják s igy képezik is őket, mint leendő szónokokat. Az ellen is fájdalmasan feljajdul T. D. ur, hogy egy helyeu azt mertem állítani, hogy sok lelkész minden egyébről beszél legátusaival, csak nem egyházi és iskolai dolgokról. Nem vonom visza állításomat most sem, hanem igenis bizonyítok, annyival inkább, mert ön azon vádat vágja kétszer is a tanári kar arcához, hogy „azok nem teszik meg a bírálatot". Ha T. D. ur iskolai dolgokról beszélgetne legátusaival, azok bizonyára megmondhatták