Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1873-05-25 / 21. szám
gal össze nem fór. Említsük-e azon háborúságokat, miket ez intézmény szül egyrészt az özvegy és káplánja , másrészt ugyancsak az özvegy és az uj pap közt a fizetés és osztozás alkalmával? És mégis anyagilag vajmi kevés az, mit PZ özvegy nyert; tartania kell egy nagy igényű, gyakran követelő káplánt, azt fizetnie, elannyira, hogy Gergelykor, midőn kiköltözködik, semmi egyebet nem vihet magával mint azt a tudatot, hogy most kezdődik már a nyomorúság. Egyházigazgatási szempontból pedig valóban káros ez intézmény; mert a helyes administrátió azt követeli, hogy nem egy évig, de egy hétig se maradjon rendes lelkész nélkül a gyülekezet. Ezen kegyelemévek alatt merülnek fel mind azok az ügyes-bajos dolgok, melyek igénybe veszik az e.-megyék és kerületek türelmét. Én istenem ! szegény özvegy asszony, kinek nincsen már hová kapnia, ezen egy óv alatt hányszor sző merész terveket, hányszor próbálja napoleoni államcsinyes politikával kijátszani a traktus és superintendentia z s a r n o k törvényeit, melyek nem tekintenek a s z i v dolgaira, nem veszik figyelembe, hogy a háznál eladó leány ós ifjú káplán van, kiket az isten is egymásnak teremtett; a gyülekezet a káplán urat óhajtaná, a káplán ur meg az árvát, de a káplán ur még nem választható. Mily gyötrelem ez, egy szegény özvegynek s mennyi háboruságokat okoz az esperes uraknak, gyakran még az e.-kerületnek is. Botránkozásnak köve ez a kegyelemév, melyben sokan megütköznek, legelső sorban maga a szegény özvegy, azután a káplán ur, az uj pap, a gyülekezet, az egyházi hatóság, végre a józan ész, mely mindig azt diktálja: „ne várd á sült galambot szádba; segits magadon, az isten is megsegít!" Igen ám! de hogyan? Az egyedül leghelyesebb uton, t. i. 2. a papi özvegyi pénztárak által. Ámde — fájdalom — ezen gyámoldai pénztárak szervezete a léghiányos a bb. Ugy áll azon módon, miként apáink ezelőtt 50—60 évvel megalapították. Fizet ugyanis e pénztárba minden lelkész egyenlően egy bizonyos összeget (nálunk p. o. 3 forintot) a nagyobb jövedelmű egyház papja csak annyit, mint a ki nyomorult helyen tengődik. Ez a legroszabb kulcs a világon. Ily kulcscsal azt a pénztárt, a mely özvegyeinket legalább annyira segélyezhetné, hogy abból a legszerényebben megélhessenek, soha fel nem nyitandjuk, az évi jutalék 40—50 forintnál több századok múlva sem leend. Ha azt akarjuk, hogy ne a más zsebéből gyámolittassanak özvegyeink, s ha azt óhajtjuk, hogy legalább a nagyobb szükségek ellenében biztosítva legyenek : szabályul a jövedelmet kell fölvennünk störvényül kimondani! nk, hogy kiki köteles papi jövedelmének 10°/0 -ját a gyámoldai pénztárba évenkint beadni. Nagyobb világosság okáért vegyünk fel egy oly egyházmegyét például, ahol 28 lelkészi állomás van, átlagos középszámitás szerint évi 500 forint jövedelemmel. Most, a jelenlegi kulcs szerint, befoly a gyámoldai pénztárba 23X3=84 forint évenkint. Az ily csöppekből ugyan szép sokára növi ki magát az a tenger, a melyen a mi özvegyeink életsajkája nyugodtan evezhet, Hanem ha helyesebb, p. o. a fenebb emiitett fizetési kulcscsal állunk elé: akkor a 28X3 forint helyett 28X50=1400 forint évi rendes járulókkal gyarapszik a pénztár. S feltéve, hogy évenkint 4—5 özvegyet kellene segélyezni évi 200—200 forinttal, mégis maradna mindig 4—600 forint az alaptőkéhez csatolható. Egyébiránt számítani más ember is tud; sőt én azt látom, hogy ezen igen fontos ós reánk nézve a legüdvösebb eszme legtöbb helyen csak azért pang, a kívánt magaslatra azért nem emelkedhetik; mert az illetők nagyon is számítók. És midőn azt látjuk, hogy a társadalom minden osztályában egyesült erővel hatnak teljes sikerrel a cél felé, s hogy a napról-napra szaporodó segély-és nyugdijegyletek egyetlen leghelyesebb fizetési kulcsa s mindennemű terhek viselésének legjogosabb zsinórmértéke a jövedelem, ós mi mégis különváló utakon hatunk a célra (özvegyeink biztosítására) s teherviselési kulcsunk nem arányosított, nem a jövedelemhez szabott, midőn ilyeneket és sok egyéb csodadolgokat látunk, valóban el kell szomorodnunk saját tehetetlenségünk és gyakorlatiatlanságunk felett. Szentkúty Károly. ISKOLAÜGY. Versenyvizsga Szirákon. Eddig szokatlan, de annál élvezetesebb ünnepélynek valánk tanúi f. é. május 12-ón Szirákon.
