Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-01-05 / 1. szám

lelkiismeretét. Ép ezért a vallásigazságok nein olyanok, mint a kétszerkettő, melyet egyformán négynek mond ép ugy a cliinai, mint az európai ember és az otahaiti sziget vadembere ugy, mint a londoni arszlán. A vallásigazságok azt jelzik, mi viszonyban tudja magát az egyes lélek teremtőjéhez; a vallásos eszmének tehát más-más alakot kell öltenie a szerint, amint mások a lélek aspiratiói, melyek az istent keresik. Más horizonja van annak, a ki egy lapály közepén áll és más annak, aki egy magas hegy csúcsáról nézi az előtte elterülő vidéket; de mindakettőnek csak szeme láttávoláfc jelöli a horizon. Az, hogy lelkünkben tapasztaljuk az istent, ez a közönséges vallási igazság, mint a szemnek közös tulajdona a látás; de hogy milyennek látjuk, gondoljuk istenünket, ez mindegyikünk álláspontjától függ, s abban áll személyes értékünk, személyes jogunk, hogy ebbeli látkörüuk senki által ne korlátoztassék. Aki ezt vallja, az protestánsnak mondható, já rjon bár egyébként más akármiféle templomba; aki pedig ezt tagadja, az nem protestáns, legyen bár vastagnyaku kálvinistaságával még oly nagyra. Midőn a marburgi colloquiumon (1529) Luther maga elé irta krétával az irás szavait: „ez az én testem", hogy semmiféle okoskodás által Írásbeli álláspontjából magát kiforgattatni ne engedje: jól tette, teljes joga volt igy cselekedni; de teljességgel nem volt joga s nem volt Krisztus értelmében cselekedve, hogy visszautasította a testvéri jobbot, melyet Zwingli, látva egyezkedési törekvéseinek meghiúsultát, könyezve odanyújtott neki. 0, ki hivatkozva benső tudatára és lelkiismeretére csak a minap vált ki egy egyházból, melynek tanait századok tanúsága szentesitette, nem akarja testvérének elismerni azt, ki hasonlókép lelke tudatára hivatkozva bizonyos kérdésben tőle eltérőleg vélekedik. Luther e viselete megmutatta, hogy nem birt teljes tudatával reformátori tette nagy horderejének s ügyét hitte szolgálni akkor, midőn elvét megtagadta, épen ugy, mint Kálvin, mikor Servet megégettetését megengedte. De a bölcs gondviselés az emberiség fejlődésében örök törvényeit akaratunk ellen is érvényesiti. Nagy tett, milyen a reformatió is volt, a történelem földében elvetett maghoz hasonlit, amelyből kikelő vetésnek utoljára is azt kell eredményeznie, ami a tett alapjául szolgált elvben foglaltatott. A reformatió megindítói éltek a szellemi szabadsággal, melynek törvényét még nem ismerték, sőt első követőik e szabadságot meg is tagadták, de azért a dolgok rendje szerint az elvnek utoljára is győzni kellett, és ma már a szellemi szabadság elve a müveit emberiség által oly általánosan elismert igazság, melynek tagadása csak ott lehető, ahol az emberi józan észnek általában hadat izentek — a vaticanban. Ha a dolog természete nem hirdetné, a tapasztalat váltig megtaníthatta az embereket, hogy a vallás életeleme a szabadság: a szabad egyesülés, a szabad tanitás és a jótékonyság szabad gyakorlata. Ha nem nyerheti meg a vallás e szabadságot a polgári törvény nevében, megszerzi magának martyrság árán, ami azért veszedelmes, mert mindig fanatismussal jár. Azonban ma a polgári társadalomban ez már oly elismert igazság, mely felett okos ember többé nem vitatkozik, csak magában az egyházak kebelében él még az a balliit, hogy azonnal bedül az ég feneke, ha cikkekbe foglalt vallási törvények a hívek lelki szabadságát nem korlátozzák. De hát azt kérdem, minek léptünk mi protestánsok akkor ki a tekintély egyházából, melynek törvényhozása legalább külsőleg egyesit, ha ismét felekezetenkint felekezeti törvények alá kell nyakunkat hajtanunk, melyek az egy szabaiságra hivatottak közt meghasonlásnál, gyűlölködésnél egyebet nem szültek ? S itt értsük meg jól egymást. A tanitás és nevelés mindig a tekintélyi elv igénybevételével történik. Az egyes lelkész tehát a vallástudományban kiskorú hallgatóival szemben mindig tekintély s kell, hogy tantóteleit egy absolut tekintély nevében hirdesse s ez nálunk, keresztyéneknél, a mi üdvözitőűk Jézus Krisztus. De a tudományban nagykorú lelkész szellemi szabadságát a protestantizmus alapelve szerint semmi sem korlátozhatja más, mint az általa felismert igazság örök töi vénye. De midőn ily korlátlan szabad tért nyitunk a tanításnak, hol marad aztán az egység? kérdik kétségkívül sokan. Meg van adva az egység abban, hogy mindnyájan isten országát keressük, azon isten országát, ki, midőn elménket ugy alkotta, hogy hozzávaló viszonyunkat mindenikünk másképen fogja fel, ugyanakkor a szeretet ösztönét oltotta szivünkbe,