Protestáns egyházi és iskolai lapok – 16. évfolyam – 1873.

1873-01-05 / 1. szám

lelkiismeretét. Ép ezért a vallásigazságok nein olya­nok, mint a kétszerkettő, melyet egyformán négy­nek mond ép ugy a cliinai, mint az európai ember és az otahaiti sziget vadembere ugy, mint a londoni arszlán. A vallásigazságok azt jelzik, mi viszonyban tudja magát az egyes lélek teremtőjéhez; a vallásos eszmének tehát más-más alakot kell öltenie a sze­rint, amint mások a lélek aspiratiói, melyek az is­tent keresik. Más horizonja van annak, a ki egy lapály közepén áll és más annak, aki egy magas hegy csúcsáról nézi az előtte elterülő vidéket; de mindakettőnek csak szeme láttávoláfc jelöli a hori­zon. Az, hogy lelkünkben tapasztaljuk az istent, ez a közönséges vallási igazság, mint a szemnek kö­zös tulajdona a látás; de hogy milyennek látjuk, gondoljuk istenünket, ez mindegyikünk álláspontjá­tól függ, s abban áll személyes értékünk, személyes jogunk, hogy ebbeli látkörüuk senki által ne korlá­toztassék. Aki ezt vallja, az protestánsnak mondható, já r­jon bár egyébként más akármiféle templomba; aki pedig ezt tagadja, az nem protestáns, legyen bár vastagnyaku kálvinistaságával még oly nagyra. Midőn a marburgi colloquiumon (1529) Luther maga elé irta krétával az irás szavait: „ez az én testem", hogy semmiféle okoskodás által Írásbeli ál­láspontjából magát kiforgattatni ne engedje: jól tette, teljes joga volt igy cselekedni; de teljességgel nem volt joga s nem volt Krisztus értelmében cse­lekedve, hogy visszautasította a testvéri jobbot, me­lyet Zwingli, látva egyezkedési törekvéseinek meg­hiúsultát, könyezve odanyújtott neki. 0, ki hivat­kozva benső tudatára és lelkiismeretére csak a minap vált ki egy egyházból, melynek tanait századok ta­núsága szentesitette, nem akarja testvérének elis­merni azt, ki hasonlókép lelke tudatára hivatkozva bizonyos kérdésben tőle eltérőleg vélekedik. Luther e viselete megmutatta, hogy nem birt teljes tudatá­val reformátori tette nagy horderejének s ügyét hitte szolgálni akkor, midőn elvét megtagadta, épen ugy, mint Kálvin, mikor Servet megégettetését megen­gedte. De a bölcs gondviselés az emberiség fejlődésé­ben örök törvényeit akaratunk ellen is érvényesiti. Nagy tett, milyen a reformatió is volt, a történe­lem földében elvetett maghoz hasonlit, amelyből ki­kelő vetésnek utoljára is azt kell eredményeznie, ami a tett alapjául szolgált elvben foglaltatott. A reformatió megindítói éltek a szellemi szabadsággal, melynek törvényét még nem ismerték, sőt első kö­vetőik e szabadságot meg is tagadták, de azért a dolgok rendje szerint az elvnek utoljára is győzni kellett, és ma már a szellemi szabadság elve a mü­veit emberiség által oly általánosan elismert igaz­ság, melynek tagadása csak ott lehető, ahol az em­beri józan észnek általában hadat izentek — a va­ticanban. Ha a dolog természete nem hirdetné, a tapasz­talat váltig megtaníthatta az embereket, hogy a val­lás életeleme a szabadság: a szabad egyesülés, a sza­bad tanitás és a jótékonyság szabad gyakorlata. Ha nem nyerheti meg a vallás e szabadságot a polgári törvény nevében, megszerzi magának martyrság árán, ami azért veszedelmes, mert mindig fanatismussal jár. Azonban ma a polgári társadalomban ez már oly elismert igazság, mely felett okos ember többé nem vitatkozik, csak magában az egyházak kebelé­ben él még az a balliit, hogy azonnal bedül az ég feneke, ha cikkekbe foglalt vallási törvények a hí­vek lelki szabadságát nem korlátozzák. De hát azt kérdem, minek léptünk mi protes­tánsok akkor ki a tekintély egyházából, melynek törvényhozása legalább külsőleg egyesit, ha ismét felekezetenkint felekezeti törvények alá kell nyakun­kat hajtanunk, melyek az egy szabaiságra hivatot­tak közt meghasonlásnál, gyűlölködésnél egyebet nem szültek ? S itt értsük meg jól egymást. A tanitás és nevelés mindig a tekintélyi elv igénybevételével tör­ténik. Az egyes lelkész tehát a vallástudományban kiskorú hallgatóival szemben mindig tekintély s kell, hogy tantóteleit egy absolut tekintély nevében hir­desse s ez nálunk, keresztyéneknél, a mi üdvözitőűk Jézus Krisztus. De a tudományban nagykorú lelkész szellemi szabadságát a protestantizmus alapelve sze­rint semmi sem korlátozhatja más, mint az általa fel­ismert igazság örök töi vénye. De midőn ily korlátlan szabad tért nyitunk a tanításnak, hol marad aztán az egység? kérdik két­ségkívül sokan. Meg van adva az egység abban, hogy mindnyájan isten országát keressük, azon isten or­szágát, ki, midőn elménket ugy alkotta, hogy hozzá­való viszonyunkat mindenikünk másképen fogja fel, ugyanakkor a szeretet ösztönét oltotta szivünkbe,

Next

/
Oldalképek
Tartalom